Mese a két földesúrról

Magdaléne Vernet: A két földesúr

Amerika egy bizonyos országában élt két roppant gazdag földesúr, akiknek hatalmas birtokai egymással határosak voltak. Egyikük cukornádat, másikuk kávét termesztett. Pompás ültetvényeiket kitűnően gondozták a néger rabszolgák.

Az ország törvényei tiltották a rabszolga-tulajdonosoknak, hogy eladják a négerek gyermekeit, vagy hogy kiöregedett szolgáiktól megszabaduljanak. A rabszolga megvásárlásával a gazda kötelezettséget vállalt, hogy a szolgát annak haláláig megtartja. Ekképpen minden egyes gyarmatos uradalma egy külön kis államot alkotott.

Gazdagság vagy mohóság..

De egy szép napon a kávéültetvényes és a cukornád-ültetvényes rádöbbent arra, hogy egyre több az éhes száj, de a termés ettől még ugyanannyi marad. Túl sok volt a kiadás, és csökkent a haszon. A két földesúr eltöprengett.

A kávéültetvényesnek támadt egy ötlete: felemelte a termékei árát.

- Így fedezni tudom a különbözetet – gondolta.

És szomszédjával, a cukornád-ültetvényessel kártyázgatva bizalmasan megosztotta vele a gyógyírt, amit talált.

- Ez kitűnő – mondta a másik. – Én is ugyanezt fogom tenni.

Mindketten felemelték áruik árát. De minthogy az a bizonyos törvény nem minden amerikai államban volt érvényben, a többi termelő nem emelt árat, és a mi két földesurunk nem tudta eladni termését. Kénytelenek voltak beletörődni abba, hogy ugyanazon az áron árusítsák terméküket, mint mindenki más, és törték a fejüket, hogy még milyen gyógyírt találhatnának a bajukra.

Ezúttal a cukornád-ültetvényes volt az, akinek fény gyúlt az elméjében.

- Adjunk kevesebb ennivalót a szolgáknak!

- Heuréka! - kiáltotta a szomszéd.

Az élelmiszeradagokat csökkentették. Csak annyit hagytak meg, amennyi az életben maradáshoz feltétlenül szükséges.

De ez sem hozta meg a kívánt eredményt: az alultáplált négerek megtörtek, ettől a munka leromlott. Így aztán hiába csökkentek a kiadások, mert egyúttal csökkentek a bevételek is. Ekkor megpróbálták rábeszélni a négereket, hogy ne háljanak asszonyaikkal, hogy ne legyenek gyermekeik, és mindenféle módon igyekeztek megnehezíteni házasságkötésüket. De a boldogtalanok, akiknek – ahogyan maguk mondták – nem volt más élvezetük az életben, mindennek ellenére asszonyt és gyermekeket akartak.

A helyzet örökösen rossz volt. És még súlyosbodott is. A bántalmazott és alultáplált négerek zúgolódni kezdtek, és elméjükön egyre gyakrabban suhant át a lázadás szeszélyes gondolata. A két földesúr rémülten vette észre, hogy közeleg a felkelés órája. Mi lesz akkor? Vajon a négerek képesek lesznek hatalmukba keríteni mindazt a gazdagságot, amelyet munkájuk létrehozott?

A veszedelmet mindenáron el kellett hárítani. A két földesúr újabb találkozót tartott, és a kártyázás után, amelyet néhány csésze kitűnő mokka elfogyasztása kísért – a kávét az egyikük, a cukrot a másikuk adta –, megegyeztek abban, hogy kipróbálnak egy harmadik gyógyírt, amelyet tévedhetetlennek ítéltek. Miután mindkettejük lelke megnyugodott, kézfogással búcsúztak el egymástól.

Másnap a kávéültetvényes meglátogatta birtoka határát, ahol észrevette, hogy cukornád foglal el egy olyan földsávot, amely a földesúr saját kijelentése szerint őt illeti. Azonmód menesztett egy négerekből álló küldöttséget, hogy hívják a szomszédot, aki meg is érkezett saját rabszolgái kíséretében.

- Ez a helyzet – jelentette ki csípős hangon a kávéültetvényes. - A maga nádja az én földemen nő.

- Már megbocsásson, – felelte neki a másik, nem kevésbé csípősen –, de ez a föld az enyém.

- Szó sincs róla. Nézze csak meg, hol állnak a jelzőkarók.

- Uram, a határokat megváltoztatták, és én önt vádolom azzal, hogy átvitette őket, csak hogy velem kötekedhessen.

- Hűséges barátaim – mondta ekkor a kávéültetvényes, négerei felé fordulva –, ti vagytok a tanúi annak a sértésnek, amely most engem ért.

- Titeket, derék társaim – mondta erre a másik földesúr a rabszolgáinak –, arra kérlek, tanúsítsátok, hogy a jelzőkarók helyét megváltoztatták.

- Rendben van, uram – felelte a sértett –, hamarosan kénytelen lesz igazat adni nekem.

- Nem félek magától – válaszolta gőgösen a cukornád-ültetvényes.

Mindketten hajlíthatatlanok maradtak, így vettek búcsút egymástól, majd távoztak négereik kíséretében, akik roppant boldogok és büszkék voltak, amiért gazdáik hűséges barátokként és derék társakként kezelték őket.

Éjjel a két ültetvényen, szegényes kunyhóikban a rabszolgák – akik a nagylelkűen kiosztott egy-egy pohár rum hatására rendkívül izgatottá váltak – másról sem beszéltek, mint a megsértett becsületről, amiért bosszút kell állni, a megsebzett önérzetről és így tovább...

- Bosszút kell állni a gazdáért – mondták.

- Meghalni is készek vagyunk jó gazdánkért – magasztalták a földesurat az érzelgősebbek.

És a két földesúr, miután útra kelt, hogy csendben tegyen egy sétát a nyomorúságos barakkok mögött, pukkadozott a nevetéstől, arra gondolva, micsoda remek gyógyírt találtak nagy végtére.

Másnap reggel a kávéültetvényes egy négerekből álló küldöttséget menesztett, hogy üzenjenek hadat szomszédjának, a cukornád-ültetvényesnek.

- A legfőbb, hűséges barátaim, hogy ne tegyetek semmiféle engedményt. Megsértettek minket, és le kell mosni a gyalázatot.:- Ó, gazdánk, legyen nyugodt – felelték a derék négerek – mi készen állunk a halálra is, csak hogy megbosszuljuk gazdánk becsületének megsértését.

A cukornád-ültetvényes szintúgy azt javasolta derék társainak, a rabszolgáknak, hogy ne tegyenek engedményeket, és legyenek sziklaszilárdak.

- Mutassátok meg nekik, hogy férfiak vagytok! - buzdította őket fennkölt hangon.

A cukornád-ültetvényes négerei, akiket roppant büszkeséggel töltött el, hogy férfiaknak nevezték őket – őket, akikkel kutyaként szoktak bánni –, nagyon ellenségesen fogadták a szomszédból érkező sorstársaikat. Bántalmazták, banditáknak és tolvajoknak nevezték őket – a gyűlölettől és az erőszaktól végre igazán férfinak érezték magukat –, és a háború ezzel elkezdődött.

Másnapra mindennek vége volt. A két ültetvényen a négerek háromnegyede holtan hevert a földön. Vasvillákkal, kapákkal és fejszékkel verték agyon egymást. Néhány néger asszony közbe akart avatkozni, az ő tetemük most férjüké mellett feküdt. Más néger asszonyok a vérfürdő mezején térdepelve hangtalanul sírtak, kezükben szorongatva kisgyermeküket. De a győztes – a kávéültetvényes – birtokán volt egy néger asszony, aki nem sírt. Vad indulattal nézte fiát, aki holtan hevert a lábánál, és sebesült férjét, aki nem messze tőle egy padon ült.

Arra járt a gazda.

- Te nyomorult! - kiáltotta a néger asszony. - Megölted a fiam!

- Nagy sorscsapás ez – mondta a gazda negédesen. - De vigasztaljon téged, szegény öregasszony, az a gondolat, hogy győzelmet arattunk.

- Te arattál győzelmet, nem mi – felelte dühödten az öregasszony. - Mi ugyanolyan rabszolgák maradtunk, mint eddig.

- De megbosszultuk a becsületsértést – jelentette ki a gazda.

A sebesült öreg rabszolga felállt:

- Csúfot űztél belőlünk a becsületeddel. Gyilkos vagy.

- Igen, gyilkos vagy – ismételte utána az asszony.

Közben néhány túlélő közelebb jött. A gazda látta az arcukon, hogy hatással voltak rájuk társaik szavai. Ismét nagyon közelinek érezte a felkelést. Mindenféleképpen reagálni kellett, hogy elejét vegye a lázadásnak.

- Ti pedig hálátlanok és árulók vagytok – mondta egy bíró hanghordozásával –, és az árulók halálát érdemlitek.

Elsütötte revolverét. Kétszer lőtt, és a két néger házastárs fiuk tetemére rogyott. Azok, akik végignézték a jelenetet, azonnal térdre hullottak, egyszerre érezve félelmet és csodálatot.

- Ó, gazdánk – mondták –, jó gazdánk!

- Álljatok fel – mondta nekik a földesúr. - Nyolc napig nem dolgoztok. Rendezzetek szép temetést társaitoknak, akik birtokunk becsületéért haltak hősi halált. Ígérem, hogy gyönyörű emlékművet állítok a sírjukra.

A négerek felkeltek, és elégedetten gondoltak arra, micsoda nagylelkű férfi a gazdájuk. Szép temetést rendeztek halottaiknak, győzelmi dalokat énekeltek és rumot ittak. A nyolc nap leteltével azután folytatták gyötrelmes rabszolgamunkájukat.

A szomszédos ültetvényen a dolgok némileg másképpen zajlottak le. Őket legyőzték. A cukornád-ültetvényes a néger túlélőket a harcmezőre vezette.

- Nézzétek – mondta nekik, mikor arra a földsávra mutatott, amelyet a cukornáddal együtt át kellett engednie győztes szomszédjának –, nézzétek, kifosztottak minket. Bátran viselkedtetek, de a sors ellenünk volt.:- Jó gazdánk – mondták a négerek –, egy nap majd bosszút állunk elesett társainkért.

- Igen, barátaim. Vissza fogunk vágni, amikor eljön a megfelelő pillanat. Addig is rendezzetek szép temetést testvéreiteknek, és ne feledjétek, hogy vérük bosszúért kiált.

És a néger túlélők, kezüket kinyújtva a tetemek felett megesküdtek, hogy felkészülnek a visszavágásra. Szép temetést rendeztek halottaiknak, könyörtelen bosszúdalokat zengtek, és rumot ittak, hogy feledjék a vereséget. Azután ők is visszatértek kemény rabszolgamunkájukhoz.

Azóta a két földesúrnak már nincs oka aggodalomra. Amikor rabszolgáik száma túlságosan megnövekszik, amikor négereik lázadásától tartanak, vagy amikor arra van szükségük, hogy tőlük tartsanak, egy kártyajáték közben megállapodnak, és egy megvédendő vagy visszahódítandó földsáv ürügyén vagy holtakért való bosszúállás ürügyén egymásra uszítják a két néger nyájat, akik eljutottak oda, hogy kölcsönösen ellenségnek tekintik és könyörtelenül lemészárolják egymást.

Ez mindig beválik. És úgyszintén minden csata után találkozik egymással a két földesúr, hogy egy csésze kitűnő mokkát ízlelgetve – amihez a kávét az egyikük, a cukrot a másikuk hozza – gratuláljanak egymásnak ahhoz, hogy végre megtalálták a nagy gyógyírt.

Kapcsolódó témakörök

• Halász mese

Forrás

Eredeti magyar közlés: Robin Pajtás Szabadiskolája

E mesét a „Dinamita celebral” (Agyi dinamit) című, spanyol nyelvű anarchista mesegyűjteményből vettük át, melyet először a XX. század elején adtak ki, majd 100 évvel később újból megjelent. „A két földesúr” a háborúk eredetéről, áldozatairól és haszonélvezőiről szól – aktualitásából így sajnos mit sem veszített a megírása óta eltelt évszázad alatt. A polgári pedagógia egyik legrégibb és legmaradandóbb, korszakokon átnyúló jellemzője a „hazafias nevelés”, azaz a nacionalista-etatista gondolkodásmód beleplántálása a gyermekekbe. Ez már „békeidőben” is rettenetes károkat okoz, de valódi súlyát háborús konfliktusok során érezzük meg, amikor tömegek áldozzák fel magukat is, másokat is a „honvédelem” és a „győzelem” – ténylegesen elnyomóik érdekeinek – oltárán. Éppen ezért „A két földesúr”-hoz hasonló történetek olvasása, megvitatása és feldolgozása (pl. drámajáték formájában) nagy jelentőségű egy antikapitalista szabadiskolában.

A mese alapján árnyjátékot is készítettünk; az erről készült videofelvétel két részletben ide és ide kattintva tekinthető meg.