Alternatív Gazdaság lexikon
Register
Advertisement

A 2009-es Liskaland tábor összefoglalója. Írta F. Liska Tibor, 2009. augusztus

Körülmények[]

A 2009-es Liskaland táborban 8 napig 82 egyetemista lakott, de a vendégekkel együtt (előadók, média, látogatók) a tényleges létszám 100 körül mozgott. A helyszín a Balaton-felvidéken, Tapolca és Sümeg között volt, az erdőben. A faházakból és a hozzájuk tartozó kiszolgáló létesítményekből (előadóterem, szabadtéri színpad, mosdók, sportpályák stb.) álló szabadidőközpont ideális táborhelynek bizonyult, távol a külvilágtól (térerő is alig-alig volt).

A táborlakókat színvonalas programok várták: napközben szakmai előadások, bankszimuláció, esettanulmányi verseny, képességfejlesztői tréning, este zenekarok, bűvész-műsor, vetélkedők. A legmaradandóbb élményt azonban a Liska-modell gyakorlati alkalmazása nyújtotta. A résztvevők vállalkozásba vették és saját maguk üzemeltették a tábor minden funkcióját: a konyhákat, a büféket, a sportpályákat, a mosdókat és minden egyebet. Az igénybe vett szolgáltatásokért LisKaLand saját pénznemében, ökiben fizettek egymásnak. (Az öki az 1982-ben rendezett hasonló tábor, az Ökland pénzneme volt, hagyománytiszteletből vettük át.)

Működés[]

Induláskor mindenki megkapta folyószámlán a társadalmi örökségét, formálisan két betétszámlát azonos összeggel. Az egyik (a kockáztatható hányad), szabadon elkölthető volt, míg a másikhoz nem férhetett hozzá, de ennek kamatai folyamatosan növekvő jövedelmet biztosítottak. (Az alapkamat napi 20% volt. A nem kockáztatható hányad kamatainak csak a felét lehetett szabadon elkölteni, a másik fele a tőkét növelte.)

A táborba érkezés után árverés következett, a vállalkozások így kerültek első tulajdonosukhoz. Az árverésre bocsátott cégek mellett – minimális regisztrációs díj ellenében – bárki bejegyeztethetett új céget. Éltek is a lehetőséggel, így jött létre a gyümölcssaláta-bár, a masszázsszalon, a piackutató, és egyebek, míg végül összesen 35 cég talált gazdára. (Minden cégnek egy tulajdonosa lehetett, ha többen működtettek egy céget, akkor is csak az egyikük nevén volt jegyezve.) A cégtulajdonos tetszőlegesen változtathatta a cég értékét és ezzel arányos (8%) használati díjat kellett fizetnie, viszont köteles volt ezen az áron eladni, ha vevő jelentkezett. A nyolc nap alatt 26 cégnél volt tulajdonoscsere (átlagban több mint háromszor), ebből három cégnek öt különböző tulajdonosa is volt, és az oda-vissza-vásárlás sem ment ritkaságszámba.

LisKaLandon két "állami" cég is működött: a "bank", és a "külker". Mindkét állami vállalat lényegében döntési jogkör nélkül üzemelt, csak a profiljába tartozó szolgáltatásokat nyújtotta. A "bank" a folyószámlákat vezette, a készpénz befizetéseket, kifizetéseket bonyolította, az átutalásokat és a cégek aktuális értékekét regisztrálta. LisKaLand teljes információs társadalom volt: a folyószámlák nyilvánosak voltak, a banki terminálokról bárki lekérdezhette az adatbázis bármely részletét, még azt is ki, mikor, milyen tranzakciót bonyolított a bankban.

A "külker" "külföldről", a közeli (10 km) bevásárlóközpontból szerezte be a megrendelt termékeket. A "közellátási cégek" (konyhák, büfék, kocsmák, trafikok) előre rögzített rendelési listák alapján naponta rendeltek. Csak a trafikok rendelhettek olyan terméket, ami nem szerepelt a listájukon. Ennek csak annyiból volt jelentősége, hogy ne kelljen naponta új listát készíteni, a trafikokon keresztül végül is bármit be lehetett szerezni, ami a bevásárlóközpontban kapható volt.

A rendelési listákon az árak ökiben voltak megadva a bevásárlóközpont áraival arányosan, csak a dohány és a szeszes ital volt kicsit drágább (később környezetvédelmi szempontok miatt a műanyag poharak és tányérok is drágultak). Az árak naponta változtak úgy, hogy a várható rendelésállomány ne lépje túl a rendelkezésre álló keretet (200 eFt/nap). Minden nap dél körül elkészült az aktuális árlista és a rendeléseket estére már teljesítették is.

A minitársadalom csodálatosan működött. A "liskalandorok" élvezték a helyzetet. Mindenki részt vett valamelyik cég tevékenységében, a nagy többség cégtulajdonos is volt egy ideig. Ehhez folyamatosan dönteni kellett: beszerzésekről, készletezésről, marketing stratégiáról, bérekről stb. (Az "állami alkalmazottak" természetesen csak az "állami cégek" munkájában vehettek részt.) A modell működésének megértése szempontjából, a tábor nyolc napja hatékonyabbnak bizonyult, mint a Budapesti Corvinus Egyetemen folyó Liska-modell kurzus több mint 10 éve, különösen ha figyelembe vesszük, hogy a táborlakók jelentős része korábban alig tudott valamit Liska Tibor munkásságáról.

Tökéletesen működött a szelekciós rendszer, igazolta az új tulajdonformával szembeni elvárásokat. E tulajdonforma (Személyes társadalmi tulajdon) a magántulajdon és a bérleti tulajdon közti átmenet, de nagyon közel a magántulajdonhoz. Lényege, hogy az működtesse az egyes egységeket, aki leghatékonyabban csinálja. Itt csak az maradhatott tulajdonos, aki többet tudott kihozni a cégből, aki többet volt hajlandó adózni, mint a többiek. Csak azt a többletjövedelmet lehetett adómentesen zsebre rakni, amit mások nem tudtak produkálni. Eleinte voltak trükközési kísérletek: néhányan nem emelték a cégértéket a jövedelmezőségnek megfelelően, így próbáltak spórolni a használati-díj-befizetéssel, de pórul jártak, mert könyörtelenül rájuk licitáltak.

A cégkivásárlás viszonylag egyszerűen működött. Aki bejelentette a banknak, hogy megvásárolja a céget, annak azonnal a "nevére írták", levonták a folyószámlájáról a cég aktuális értékét és az előző tulajnak jóváírták. Az új tulajdonos máris emelhette (és általában emelte) a cégértéket. Ezután a banki alkalmazottal odamentek a régi tulajdonoshoz és közölték vele a helyzetet, aki eldönthette, hogy átadja, vagy visszavásárolja a céget. Ha az átadás mellett döntött, akkor a készleteket felmérték, az új tulajdonos kifizette (beszerzési áron) és már is folyhatott tovább az élet. A tábor elején különösen sok volt a spekulatív kivásárlás, 30-40, sőt 50% feletti licittel. Az első két napon előforduló 33 kivásárlásból 14 esetben a régi tulajdonos visszavásárolta a céget és még licitált is. (Cégvásárlásra és forgóeszközre bárki, de fogyasztásra senki sem kaphatott hitelt.)

A játékosok gyorsan tanultak, a harmadik naptól már mindenki idejében emelte a cége értékét és egyre ritkábbak lettek a tulajdonosváltások, a spekulatív kivásárlási gyakorlat háttérbe szorult. A későbbiekre a megegyezéses átadás volt a jellemző: a régi tulajdonos átadás előtt visszalicitált a kialkudott szintre, majd az új tulajdonos licitált felfelé.

Infláció[]

LisKaLandon az első és az utolsó napokban infláció volt, viszont a közbülső néhány napon stabilak voltak az árak. Természetesen semmilyen árszabályozás nem volt, mindenki olyan árat szabott, amilyet akart. A rövid időhorizont miatt, nagyon nehéz bármit határozottan állítani, de úgy tűnik elkerülhető, vagy legalábbis mérsékelhető lett volna a pénzromlás, annak ellenére, hogy folyamatos (fedezetlen!) pénz-kiáramlás volt a betétek kamatai miatt. A drágulás oka részben az volt, hogy induláskor sok cég áron aluli értéken került első tulajdonosához és így a terhei is alacsonyak voltak. A nagyobb forgalmú cégek (büfék, kocsmák, konyhák) értéke a harmadik napra a háromszorosára emelkedett, de olyan is volt, amelyik a tízszeresére.

Az induló árverésen minden cég kikiáltási ára a minimális volt, mivel nem akartuk befolyásolni az árverés alakulását. Ez hibának bizonyult, mert így a vásárlókat elsősorban a rendelkezésükre álló pénzmennyiség befolyásolta (átlagban a felét költötték el az induló árverésen), ahelyett, hogy a várható jövedelmek alapján becsülték volna meg a cégek értékét. Ez a megállapítás csak statisztikailag igaz, mert éppen a későbbi nyertesek licitáltak a legmagasabbra (volt aki csak hitelből tudta kifizetni) és ha rákényszerülnek, talán tovább is elmentek volna. A reális kikiáltási árak becsléséhez senkinek nem volt információja, de egy megbízhatatlan tipp is jobban orientált volna.

A kezdeti infláció másik oka az volt, hogy elsőként a szállodatulajdonosoknak (három faházból állt egy szálloda) kellett árat mondaniuk, mivel az árverés után foglalta el mindenki szálláshelyét. A többi ár (étel, ital) kezdetben ehhez igazodott. Az életből vett minta itt félretájékoztatott. A valóságban egy szálloda üzemeltetése tekintélyes karbantartási és rezsi költséggel jár. A mi esetünkben a szállodásnak a takarításon kívül lényegében nem volt költsége, viszont a büfésnek, éttermesnek ki kellett fizetnie az italok és ételek beszerzési árát. A szálloda árakhoz igazodva, az étel- és italárak nagyon alacsonyról indultak és az első napokban folyamatosan növekedtek, majd stabilizálódott az árszínvonal és néhány napig stabil maradt.

Az utolsó két napi infláció is mérsékelhető lett volna, ha értelmes lehetőség kínálkozik a megmaradt pénz elköltésére. A hangsúly a versenyen volt, jelentős díjak jártak a nyerteseknek és akik versenyben voltak, azokkal nem is volt gond, viszont akik már esélytelenné váltak helyezés elérésére, azok elkezdték szórni megmaradt pénzüket. Ez a probléma viszonylag könnyen orvosolható, csak időben készülni kell rá.

Vállalkozások[]

A résztvevők átlagéletkora alig haladta meg a húsz évet, de találékonyságuk pótolta tapasztalatlanságukat. Mindjárt az elején kialakítottak különböző kapcsolt vállalkozásokat. A szálloda megállapodott a mosdó üzemeltetőjével és a szálláshely árában benne foglaltatott a mosdó használat is. Hasonlóan megoldották büfével vagy konyhával együttműködve a félpanziót, vagy az ágyba-reggelit. A büfék és kocsmák ügynököket (pincéreket) alkalmaztak és folyamatosan etették, itatták, aki hagyta magát. Vetélkedőket szerveztek, ahol a nevezési díjban benne volt a fogyasztás is.

A legszellemesebb ötlet a születésnapi buli volt. A tábor nyolc napja nyolc évet szimulált, azaz egy nap egy év, két óra egy hónap volt. Összeírták ki, mikor született és kiszámolták kinek melyik percben esedékes a születés napja. A kocsmáros nézte az órát és tízpercenként valakinek születésnapi bulit hirdetett. "Most van a Juci szüli napja! Erre igyunk!" Ez ment egy egész napig.

A relatíve legjövedelmezőbb ötlet az egyik büfés leányzótól származott. Minden reggel főzött, az egyik konyhától bérelt gázfőzőn egy hatalmas kondér teát, megcukrozta, beleöntött néhány flakon citromlevet és reggelihez "napközis tea" néven, majd napközben a maradékot, lehűtve "jeges tea" néven forgalmazta. Ez összességében nem volt nagy bevétel, de a költségekhez képest nagy profitot hozott és a szendvicsek is jobban fogytak.

A "LisKaLand Média" nevű vállalkozás – a hangosbemondó – kezdetben marketinghirdetésekből tartotta fenn magát. Később, aki sokat akart hirdetni, az egyszerűen megvásárolta az egész médiát, és amíg ő volt a tulajdonos, folyamatosan hirdette saját portékáit. Aztán őt is kivásárolták és jött a következő. A média cserélt legtöbbször (kilencszer) gazdát, bár a nyolc nap alatt csak négy tulajdonosa volt, akik egymást vásárolták ki folyamatosan.

A "Piackutató" cég eredetileg azért alakult, hogy majd a vállalkozók megrendelésére végezzen közvélemény-kutatást. Ez nem bizonyult nagyon jövedelmezőnek, viszont a szervezők megörültek a lehetőségnek és egymás után végeztettek felméréseket.

A "szállodatulajdonosok" tevékenysége a pénzbeszedésre degradálódott, ami nem a legfontosabb, de fontos vállalkozói szerep. Ki is választódott az a néhány játékos, aki a legjobban, legrámenősebben tudott pénzt behajtani, noha elég nagy ellenállásba ütközött. A szállodások a versenyben a középmezőnyben végeztek.

Megfigyelhető volt a tipikus elsőgenerációs-vállalkozó-probléma, az önkizsákmányolás is. Akik végül is nyertek, azok nagyon sokat dolgoztak érte, és bár élvezték, néha bosszantotta őket az állandó alkudozás, és irigyelték azokat, akik csak nyaralnak. Sokat számított a kapcsolati tőke is. Akinek kevesebb ismerőse volt, az nehezebben boldogult, akinek sok, az könnyen talált segítőket és több embert mozgathatott.

A legnagyobb forgalmat a konyhák, büfék és kocsmák bonyolították. A verseny első kilenc helyezettje ezek tulajdonosai és társtulajdonosai lettek. A táborban három konyha, két büfé és két kocsma üzemelt. Ebből egy kocsma és egy büfé a rendezvénysátorban, a többi szabadtéren volt, sátortetővel védve, mind meglehetősen szerény felszereléssel (hűtőszekrény, palackos gázfőző, villanyrezsó, mikróhullámú- és kontaktgrill-sütő). A konyhákért nem volt nagy verseny, mert kevesen tudtak (akartak) főzni, de amikor túl alacsony volt az ára, akadt jelentkező, aki rálicitált.

Sikertelen támadás[]

A kocsmák és a büfék tulajdonosai hamar rájöttek, hogy érdemes magasan tartani a cégértéket és a második nap után csak önlicit volt. Pontosabban volt egy sikertelen támadás az egyik kocsma ellen, aminek megértéséhez előbb némi szabálymagyarázat szükséges.

Mivel nagyon magas volt a napi kamatláb, a kamatjövedelmek és kamatterhek másodpercre pontosan voltak elszámolva. Tehát a készpénzforgalom, átutalás, hitel és licit esetén a bank a tranzakció időpontjának megfelelően számította ki a kamatokat. Cégkivásárlás azonban mindig úgy lett elkönyvelve, mintha a nap legelején történt volna, függetlenül a tényleges időponttól. Ennek részben az volt az oka, hogy így lehetett védeni a tulajdonost, hiszen így megkapta a cégérték egész napi (betéti) kamatát és a teljes használati díj is az új tulajdonost terhelte. Másik oka az volt, hogy technikailag nehezen lett volna regisztrálható a tulajdonosváltás valódi időpontja, nem is beszélve az egymás utáni többszöri tulajdonoscserék okozta bonyodalmakról.

A szóban forgó kivásárlást az ötödik napon este kilenckor regisztrálta a bank és az új tulajdonos a cégértéket is növelte csaknem 30 százalékkal, arra számítva, hogy a kocsmáros azonnal visszavásárolja. Aznap vetélkedő volt, aminek éppen akkor lett vége, de a bulik mindig hajnalig tartottak. A vetélkedő pénzdíjas volt és a nevezési díjban benne volt tekintélyes fogyasztás is. A régi tulajdonos – némi fejszámolás után – elvetette a visszavásárlás lehetőségét és átadta a kocsmát, hiszen a napi bevétel nagy része már befolyt, az átadással mentesült az aznapi használati-díj-kötelezettségtől és még a vételár egész napi kamatait is megkapta. Az új tulajdonos is rájött, hogy túlfeszítette a húrt és másnap délelőtt ajánlatot tett a régi tulajdonosnak, aki vissza is vásárolta a kocsmát, de előbb visszalicitáltatta csaknem az átvétel előtti értékre. Mindent összevetve az eredeti kocsmáros anyagilag kifejezetten jól járt, bár ha a kivásárlás fél nappal korábban történik, már nem lett volna ilyen kedvező a helyzete, hiszen a vetélkedő bevételeitől elesett volna.

Szervezés[]

A tábor teljes költségvetése mintegy 5 millió forint volt. Az összeg fele szponzoroktól, 40 százaléka a részvételi díjakból származott, a maradékot a szakkollégium saját forrásaiból finanszírozta. Tehát anyagilag nem volt nyereséges a vállalkozás, de mindenki egybehangzóan nagyon sikeresnek ítélte. A tapasztalatok alapján, nem reménytelen a következő tábort ráfizetés nélkül összehozni.

A szervezők teljesítményéről csak szuperlatívuszokban lehet beszélni. A szakkollégium több mint 40 tagja vett rész aktívan a szervezésben. Az előkészületek egy évvel korábban elkezdődtek, de az igazán sok intézni való az utolsó hat hónapra maradt. Aki már rendezett, vagy közelről látott sok napos, 100 fős rendezvényt, az tudja csak valójában felmérni, mekkora teljesítmény volt a tábor hibátlan megszervezése.

A szervezők gondoskodtak a kellő hírverésről: reklámfilmek, honlap, blog, több újságban jelent meg előzetes tájékoztató a táborról. A táborba érkezők kaptak egy csomagot, benne egy LisKaLand trikó, egy játékszabály leírás, egy térkép a táborról, némi készpénzt. Mindenkinek karszalagja is volt, más-más színkóddal a játékosok, a szervezők (állami alkalmazottak), sőt a vendégek részére is.

A szervezők már három nappal a tábor kezdete előtt leköltöztek és előkészítették, berendezték a tábort. Néhányan később is "állami" alkalmazottként tevékenykedtek, amiért nem kaptak fizetést, csak a mindenkinek járó társadalmi örökséget. Működtették a bankot és a külkert, szervezték a programokat, fogadták a zenekarokat, a vendégeket, újságírókat, rádiót, tévét. A legnagyobb munka – főleg az első napokban – a beszerzési listák összeállítása volt, de rendszeres elfoglaltságot adott a napi bevásárlás is a bérelt furgonnal.

Modell adaptáció[]

A LisKaLandon alkalmazott játékszabályokat egy nyolcfős csapat dolgozta ki. Az nem volt kérdéses, hogy a Liska-modellt kell alkalmazni, de ennek mikéntje csak sok-sok vita után alakult ki. Végül is jól sikerült az adaptáció, a kialakított szabályokon még utólag sem találtunk változtatni-valót.

Az eredeti Liska-modelltől való leglényegesebb eltérés az volt, hogy itt a tulajdonosok kevesebb lehetőséget kaptak tulajdonuk védelmére. A használati díj jóval magasabb volt és ezáltal a tulajdonforma, kicsi közelebb került a bérleti tulajdonhoz. (Minél alacsonyabb a használati díj – az eredeti modellben 1% – annál olcsóbban védheti meg magát a tulajdonos a kivásárlástól.) Ráadásul itt a befizetések nem a saját társadalmiörökség-számlát gyarapították, hanem adóként elvonásra kerültek. A rövid időhorizont miatt licitdíj is volt, a licit 30 százalékát szintén adóként kellett befizetni. (A licitdíj a tábor második felében növekedett, az utolsó napon már 100% volt.)

A Liska-modell lényeges eleme, hogy nincs adó, helyesebben mindenki a következő generáció javára adózik, de amíg él, használhatja ezt a tőkét. A befizetett használati díjak a saját társadalmi örökség nem kockáztatható részét gyarapítják és ennek kamataiból élete végéig többletjövedelme származik. Ez a generációk közötti redisztribució itt értelmetlenné vált és nem volt mivel helyettesíteni.

A Liska-modell paraméterei (a kamat, a használati díj, a kockáztatható hányad) mind exogén változók, azaz nem önkényesen meghatározhatók, hanem a környezettől függnek. LisKaLand esetében azonban mégiscsak hasra-ütéssel kerültek kialakításra. Nehéz lenne szabatosan indokolni, miért éppen az alkalmazott értékek kerültek előtérbe, de mivel ebből nem származott semmi probléma, szerencsésnek mondhatjuk a választást.

Kicsit másképp[]

A következő hasonló táborban – ha lesz és minden jel szerint lesz – alig kell valamit másként csinálni. A szabályok és paraméterek változtatása nem tűnik szükségesnek, hiszen a problémák nem a modellből fakadtak, hanem működésének elindításából és leállításából.

Elsősorban az infláció kapcsán említett problémákra érdemes nagyobb figyelmet fordítani. Az induló árszint kialakítása érdekében, mindenképpen érdemes már a kikiáltási árakkal is jelezni a várható jövedelmezőséget, sőt mintaszámításokkal is segíteni a reális értékek kialakítását. Az egyes szolgáltatások és termékek árainak várható alakulásáról is lehet előzetes becsléseket közzétenni és így az új játékosok is könnyebben tájékozódnak. Erre most – az információ hiánya miatt – nem volt lehetőség, de a jövőben már nem csak légből kapott adatokkal kell számolni. Ez azért is fontos, mert kiegyenlíti a versenyesélyeket. Ha a nagy forgalmú cégek megvásárlása csak jelentős hitelből oldható meg, akkor – ezek hitelterhei miatt – a kisebb cégek is esélyesek lehetnek a győzelemre.

A tábor végi értelmetlen pénzköltésnek is gátat lehet szabni. Ez egyszerűen és olcsón megoldható, ha a nagyobb nyereményeken kívül sok-sok kisebb nyereménytárgy is van (pendrive, DVD, mozijegy stb.) és a zárás utáni árverésen ezek megvásárolhatók a megmaradt pénzből. Ha elég sok megvásárlásra érdemes tárgy van, akkor a nem dobogós helyekért is érdemes küzdeni.

A tábor rendezés vesztesége is csökkenthető, talán még jövedelmezővé is tehető. Elsősorban azzal, hogy már rutinosabb lesz a szervezés és így a költségei is csökkennek. A résztvevők létszáma is növelhető, (még ezen a helyszínen is) és talán a nem egyetemisták felé is nyitni lehetne (számukra magasabb részvételi díjjal). A nagyobb létszám a most tapasztalt bensőséges hangulatot valószínű mérsékelni fogja, viszont olyan izgalmas kérdésekre adhat válasz, hogy miként viselkednek ismeretlen emberek a Liska-modell biztosította szabályok között, továbbá, hogy az önszabályozó hatás hogyan érvényesül egy kevésbé kooperatív közegben.

A LisKaLand 2009 kísérlet fő elméleti hozadéka az volt, hogy – ha nem is bizonyította (mert ahhoz sokkal több kísérlet szükséges), de mindenképpen – megerősítette a Liska-féle tulajdon működőképességével kapcsolatos feltételezéseket. A tulajdonforma ismét igazolta, hogy képes külső beavatkozás nélkül kiválasztani a megfelelő embert a megfelelő helyre. Talán éppen az önszabályozó hatás az, ami akadályozza a gyakorlati alkalmazását, hiszen senki sem mond le szívesen a szelekciós rendszer kézben tartásáról.

Forrás[]

Advertisement