Ha már mérjük magunkat

Szerző: Pataki György (szerkesztett változat)

Bevezetés

A közvélemény és a politikusok többsége, sőt számos kutatóintézet mindmáig a bruttó hazai, illetve nemzeti terméket (a GDP-t és a GNP-t) tartja a társadalmi fejlettség, a jólét fő mutatójának. Így van ez annak ellenére, hogy a közgazdaság-tudományban mára többségben van az a nézet, mely szerint a GDP alkalmatlan a társadalom jólétének tükrözésére, sőt még csak a gazdasági jólétről sem árulkodik.

Az utóbbi évtizedekben alternatív makromutatók garmadája született, melyek közül kettő - az úgynevezett ISEW és a HDI - különösen érdekes. Ezek sem tudnak azonban igazán "személyes" képet festeni egy adott közösség, társadalom hogylétéről, életminőségéről. Erre alkalmas eszközt - indikátorhalmazt - gyűjtenek viszont azok a régiók, városok, amelyek az utóbbi évtizedben olyan közösségi folyamatot indítottak be, amelyek a fenntartható fejlődés útját keresik.

A GDP hibái

A GDP alakulását követő politika egyértelműen tévúton jár, ha ebből a mutatóból próbál iránymutatást és igazolást találni közösségi politikája folytatásához vagy sikerességének megítéléséhez. Mi a baj a GDP-vel? Figyelmen kívül hagyja a piaci termeléssel járó társadalmi költségeket (az ún. negatív externáliákat). Ezek között a legfontosabbak a környezetszennyezés okozta többletköltségek. A jelenlegi GDP- számítások például pozitív hozzájárulásként veszik figyelembe a különböző környezetszennyezések miatt bekövetkező egészségkárosodások csökkentésére költött egészségügyi kiadásokat. Ezek a költségek (!) növelik a GDP értékét, vagyis minél több például a rákkeltő anyagok miatti megbetegedés, annál több lesz az egészségügyi kiadás, és annál nagyobbnak tűnik föl a GDP-ben mért jólét. Súlyos hiányossága az is, hogy a társadalom rendelkezésére álló természeti tőkében (például a folyókban, erdőkben) bekövetkező értékcsökkenést egyáltalában nem veszi számításba, ezzel nem csökkenti a jólét mutatójának értékét. Mindezek miatt a GDP nemhogy a jólét, de szigorúan még csak a társadalom rendelkezésére álló elkölthető jövedelem helyes indikátorának sem tekinthető.

A Fenntartható Gazdasági Jólét Mutatója (ISEW)

A GDP-hez hasonló komplex mutató a Fenntartható Gazdasági Jólét Mutatója (ISEW - Index of Sustainable Economic Welfare). Kiinduló tétele a személyi fogyasztás, illetve annak az adott társadalom jövedelmi egyenlőtlenségeivel kiigazított változata. Ehhez aztán olyan értékeket adnak hozzá, amelyek növelik a társadalom jólétét (ilyen többek között a háztartási munka értéke) és levonják azokat, melyek jelzik, hogy a jelen tevékenységei milyen mértékben aknázzák alá a jövőben elérhető és hasznosítható természeti erőforrásokat (a természeti tőkét). Ezek között szerepelnek például az országos reklámok, az ingázás, a környezetszennyezés költségei, a közlekedési balesetekből származó károk értéke, illetve a nem-megújuló erőforrások kimerülésének vagy a jövő generációkra hárított egyéb környezeti károknak a költsége.

Ahány ország esetében kiszámították az ISEW-et, és értékének időbeli alakulását a GDP mutatójával összevetették, kivétel nélkül a kettő jellegzetes eltérésére jutottak. Az Egyesült Államokban és Angliában a második világháborútól 1970-ig az egy főre jutó GDP és ISEW együtt halad, míg azonban 1970-től a GDP továbbra is töretlen javulást mutat, addig az ISEW a társadalmi jólét folyamatos romlását regisztrálja. A skandináv országokban, Hollandiában, Németországban és Ausztriában eltérésük a 80-as évektől hasonló. Mindezekből a gazdaságkutatók jelentős része azt a következtetést vonja le, hogy a GDP (gyakorlatilag a piaci termelés) növekedése olyan költségeket produkál a jelenleg fejlettnek mondott gazdaságokban, amelyek már túlszárnyalják a termelésnövelésből származó hasznokat.

Emberi Fejlődés Mutatója (HDI)

Az ENSZ Fejlődési Programjának égisze alatt született meg az Emberi Fejlődés Mutatója (HDI - Human Development Index). A mögötte meghúzódó elképzelés a Nobel-díjas indiai közgazdász, Amartya Sen nevéhez kötődik. Eszerint a fejlődés nem más, mint az emberi képességek kiterjesztésének folyamata. A fejlődés célja az, hogy megteremtse az emberek lehetőségét a lehető legteljesebb emberi életre. A jólétnek e megfogalmazása nem pusztán a végkimenetekre irányul (azaz mekkora a jövedelem, milyen gazdag a fogyasztói kosár), hanem figyelembe veszi a választási szabadság növekedését (milyen mértékben képesek az emberek megválasztani életmódjukat és teljessé tenni életüket). Vagyis ahhoz, hogy jólétről beszélhessünk, a fejlődésnek

• az emberek fejlődését (mindenkinek megfelelő jövedelmet kell tudni szereznie munkavállalásából),
• az emberekért fejlődést (a közösségi szolgáltatásoknak segíteniük kell, szükség szerint másodlagos jövedelemmel kell kiegészíteniük a munkából szerzett elsődleges jövedelmet),
• és az emberek általi fejlődést (ez a széles körű részvételen, politikai egyenjogúsításon keresztül valósul meg) egyaránt magába kell foglalnia.

A társadalom az egyének fejlődését segíteni hivatott.

Ugyanakkor a közösség egyik részének a lehetőségeit nem lehet mások rovására növelni. E társadalmi igazságosságnak időben is érvényesülnie kell, azaz a jelen nemzedékek nem növelhetik jóléti lehetőségeiket jövőfelélő döntésekkel, mert ezzel leszármazottaik lehetőségeit szűkítik be.

A HDI-rangsor, összevetve a GDP alapján kialakuló országrangsorral, ugyancsak sok meglepetést hordoz. Az egy főre jutó GDP alapján olyan jelentős mértékben eltérő országok, mint Luxemburg, Portugália, illetve Belize és Fiji, a HDI 1992-es rangsorában valamennyien azonos, viszonylag magas értéket kaptak. Ha a nemek szerint kiigazítjuk a HDI-ket, akkor például Japán a rangsor 3. helyéről a 19.-re zuhan vissza, Kanada az elsőről a kilencedik helyre, Svájc a másodikról a tizenhetedikre kerül.

A mutatók értékítéletet testesítenek meg, kifejezik az adott közösség elképzelését az emberi jólétről. Más következtetéseket fog levonni a politika és a közvélemény a társadalom fejlettségi szintjéről, illetve fejlődési problémáiról attól függően, hogy milyen jóléti mutatót alkalmaz.

A jövő: a helyi fenntarthatósági mutató

Bár e gazdasági mutatók és társaik nagy lépést tesznek a társadalmak összetettebb, valósághűbb mérése felé, mindnek megvan a maga korlátja. Mindenekelőtt az, hogy meglehetősen általánosak, egy-egy közösség, az adott társadalom, vagy annak egy jól körülhatárolható szelete nem tud megmutatkozni általuk a maga teljességében. Kifejezetten testre szabott, úgymond személyes mérőszámokat - pontosabban azoknak jól megválogatott halmazát - eredményezi mindazonáltal az a folyamat, amelynek keretében egy-egy régió, illetve város tesz a fenntartható fejlődés irányába a közösséggel egyeztetett, közösen vállalt lépéseket. Az elmúlt tíz esztendő ilyen fejleményeinek kiemelkedő példája az azóta az Egyesült Államok több államában is követett oregoni folyamat, illetve Seattle városának esete.

Ahhoz, hogy bármely régió, város, ország vagy akár egy szervezet elindulhasson "a fenntartható fejlődés" útján, jövőképpel kell rendelkeznie arról, hogy mit jelent számára a fenntarthatóság. Ezt a víziót pedig nyilvánvalóan az ott élő embereknek kell megalkotniuk (az ott élő emberekkel együtt kell megalkotni), nem pedig a szakértőknek vagy köztisztviselőknek, de nem is egyszerűen csak az éppen hatalmon lévő eliteknek. A fenntarthatóság fogalma ugyanis maga után vonja azt, hogy csak akkor valósul meg, ha azt az érintettek mind elfogadják, kívánatosnak, egyszóval magukénak vallják - ezért hajlandók eléréséért tenni, akár áldozatokat is hozni, hisz saját vágyaikat testesíti meg, saját és leszármazottaik szebb jövőjét ígéri. Mindennek további folyománya, hogy a vízió nem lezárt, változatlan képét hordozza a jövőnek, hanem kijelölve az irányt, maga is állandó újragondolásra, értelmezésre és akár változtatásra szorul, ahogy együtt tanulja az adott közösség, mi az, ami megvalósítható, ami valóban úgy működik, ahogy azt elképzelték, és mi az, ami nem. Újra hangsúlyozva tehát a lényeget: minden fenntarthatóság felé tett lépés csak egy közösen megalkotott és folyamatosan együtt formált vízió alapján képzelhető el.

Ahhoz azonban, hogy egy közösség bármiféle víziót megalapozhasson, helyzetértékelést kell tartania: föl kell mérnie erősségeit és gyengeségeit, életminőségét. Ebben iránymutatóul szolgál, ha különválasztjuk az életminőség négy dimenzióját. A gazdasági dimenzió (például az egy főre eső GDP vagy elkölthető jövedelem, a társasági és vállalkozói tevékenység különböző mutatói stb.) nagyon fontos, de önmagában nem elégséges. Az egészségügyre költött összeg például nem mutatja meg a közösség tényleges egészségi állapotának (és így jól-létének) időbeli alakulását. Emiatt szükség van az életminőség társadalmi dimenziójának önálló nyomon követésére. Itt figyeljük az olyan mutatók alakulását, mint az egészségi állapot különböző indikátorai, vagy a várható élettartam alakulása, ide tartoznak a különféle iskolázottsági, műveltségi és kulturális aktivitást jellemző mutatók is. Fontosak továbbá az (épített és természeti) környezetünk állapotát jellemző mutatók. Nagyon tömören azt mondhatnánk, hogy csak az olyan közösség fenntartható, amelyiknek gazdasága kielégíti tagjainak alapvető szükségleteit, társadalmilag (szociálisan) igazságos, és sem társadalmi/kulturális infrastruktúráját (épített környezetét), sem természeti környezetét nem éli föl.

A gyengeségekhez és erősségekhez a következő lépésben jelzőszámokat kell rendelni. Egy olyan indikátorhalmaz létrehozása a cél, amelynek minden egyes eleme egyszerre védhető szakmailag és érthető a legszélesebb laikus közönség számára is. Ennek kimunkálása iteratív lépések sorozatában képzelhető el. Vagyis egy széles bevonáson alapuló folyamatban először a lehetséges mutatók igen széles körét határozzák meg, majd ezeket szűkítik fokozatosan egy kezelhető méretű halmazra. Ennek gyakorlati alkalmazása és intézményi biztosítékainak megteremtése a következő feladat. Nemcsak megfelelő fórumot kell biztosítani a módszertan széles körű bemutatásának, hanem azt ki kell tenni a gyakorlat bírálatának is. Emellett be kell építeni az intézményekbe a folyamatos változtatás lehetőségét is. El kell készíteni és a széles nyilvánosságnak bemutatni a kidolgozott mutatóhalmaz alapján az első helyzetértékelő jelentést, amiből levezethetőek a szükséges tennivalók, lépések, azok sürgősségi sorrendje.

A fenntarthatósági vízió és az abból és ahhoz levezetett mutatóhalmaz lehetőséget kínál arra is, hogy a konkrét fejlesztési program- és projektjavaslatok "fenntarthatósági hatása" egyértelműen megmérettessék. A döntési kritériumok nyilván összetettebbek lesznek, és ebben az értelemben a döntéshozatal akár nehezedik is (több szempontossá válik), amíg hozzá nem szoknak a résztvevők a feladat minőségi kihívásához. Ugyanakkor éppen az a folyamat, amelynek révén a mutatók kidolgozásra és alkalmazásra kerültek, olyan tanulást tesz lehetővé minden résztvevője számára, amely "hozzáedzi" őket az ésszerű és nyilvánosan vállalható döntések meghozatalához.

Kapcsolódó irodalom

• Boda Zs., Gulyás Á., Matolay R. (1993) A fenntartható gazdasági jólét mutatója (ISEW). ÖKO, IV. évf., 2-3. sz., 2-7.
• Daly, H. E., Cobb, J. B., Jr. (1989) For the Common Good: Redirecting the Economy toward Community, the Environment, and a Sustainable Future. Beacon Press, Boston
• Görbe A., Nemcsicsné Zsóka Á. (1998) A jólét mérése, avagy merre halad Magyarország. Kovász, II. évf., 1. sz., 61-75.
• Hardi, P., Barg, S. (1997) Measuring Sustainable Development: Review of Current Practice. Occasional Paper No. 17, International Institute for Sustainable Development, Ottawa
• Meadows, D. (1998) Indicators and Information Systems for Sustainable Development. Report to the Balaton Group
• A Gazdaság Valódi Indikátorai