FANDOM


Amikor mi, humanisták erőszakról beszélünk, akkor ezt egy tágabb értelemben tesszük: nem csak fizikai erőszakról beszélünk, hanem pszichológiai erőszakról, faji erőszakról, vallási, szexuális és gazdasági erőszakról is.

Lady town

Lehetséges az emberközpontú gazdaság?

Az mindenki számára egyértelmű, hogy erőszak az, ha valakiket faji vagy vallási alapon hátrányosan megkülönböztetnek, ha valakiket leigáznak, ha valakiket megfosztanak a jogaiktól vagy ha valakikkel szemben igazságtalanságokat követnek el. De a gazdasági erőszakból fakadó igazságtalanságokat néha nehéz észrevenni, mert a határok nem teljesen élesek, és a felelősségek sincsenek élesen elhatárolva. Ezek a Piac erői – szokták általában mondani, amikor meg akarják magyarázni azt a jelenséget, amelynek eredményeképpen emberek milliói válnak a marginalizáció1 és a kirekesztés áldozatává. Kik az áldozatok és kik az elkövetők?

Sok mindent megvilágíthat azoknak a folyamatoknak az elemzése, amelyek eredményeképpen megjelenik a gazdasági erőszak. De ha emellett megvizsgáljuk azokat a mechanizmusokat is, amelyek segítségével a gazdasági erőszak az erőszak egyéb fajtáihoz kapcsolódik, az – legalábbis részben – megkönnyítheti számunkra a világ komplex, aktuális helyzetének a megértését.

Ennek ellenére ebben a rövid esszében nem kívánunk minden társadalmi jelenséget a közgazdaságtan szempontjából megmagyarázni. Ezzel ugyanis belecsúsznánk az ökonomizmusba és teljesen figyelmen kívül hagynánk az ember valódi lényegét. Nem ok-okozatról beszélünk, sokkal inkább egymással párhuzamos jelenségek kapcsolatáról, ahol a gazdasági tényező, különösen a gazdasági erőszak egy lényegesen komplexebb rendszeren belül helyezkedik el.

Mindennek dacára, mivel dolgozatunk témája a gazdaság, megengedjük magunknak, hogy ebből a megközelítésből vizsgáljuk a társadalmi jelenségek kölcsönhatását, kinyilvánítva, hogy ez csak egy részleges – és így korántsem teljes – megvilágítása azoknak az általános fogalmaknak, amit az alábbiakban kifejtünk.

Guillermo Sullings

2006. október 30.

A gazdasági rendszerek által előidézett erőszak Szerkesztés

Általánosságban véve kijelenthetjük, hogy bármely rendszer, amely a gazdasági kérdéseket helyezi a középpontba, erőszakos, hiszen értelemszerűen háttérbe szorítja az emberi értékeket. Ha példákat keresünk a gazdasági erőszakra, a tőkés gazdaságban rengeteget találunk, és már csak azért is érdemes alaposabban vizsgálódni itt, mert a világ nagy részén ez a domináns rendszer. Ennek ellenére nem szabad elfeledkeznünk az azokban a rendszerekben elkövetett visszaélésekről, amelyek működésüket gyakran – paradox módon – olyan ideológiákra alapozták, amelyek éppen hogy az emberek helyzetének javítását szorgalmazták. Ha ki akarjuk emelni a legdurvább eseteket, néhány történelmi népirtásban felfedezhetjük a törekvést, hogy egyesekre tűzzel-vassal rákényszerítsenek bizonyos politikai és gazdasági elképzeléseket. Kezdve az „élettér” elméletével, amelynek segítségével a fasiszták és a nácik próbálták igazolni az ún. alacsonyabb-rendű fajok elnyomásával és kiirtásával járó terjeszkedésüket, folytatva azzal a több millió emberrel, akiket a Szovjetunióban alig több mint fél évszázad leforgása alatt a proletárdiktatúra fenntartása érdekében pusztítottak el. Emlékezzünk továbbá arra a 3 millió kambodzsaira, akiket a Pol Pot vezette vörös khmerek uralma alatt mészároltak le, és amely rezsim alatt 1975 és 1979 között többek közt azért telepítettek embereket a városokból vidékre, hogy az ország a világ vezető rizstermelőjévé váljon.

De még ha nem is a népirtás szélsőséges eseteit vesszük, minden olyan rezsimben találhatunk számos példát az emberi jogok megsértésére, amelyben az állam megpróbálta a „nagy elmék” által megalkotott politikai és gazdasági rendszert ráerőszakolni az emberekre. Bár az elkövetett visszaélések során a végső felelősség azokat terheli, akik a hatalmat gyakorolták, létezett egyfajta bűnrészesség az emberek részéről, ami lehetővé tette, hogy a más fajok, etnikumok, társadalmi osztályok iránt érzett haragjukat és gyűlöletüket a vezetők felszítsák és „forradalmi gépezetük” szolgálatába állítsák.

De ha már népirtásról beszélünk, a kapitalizmus is számos példával tud szolgálni; kezdve a gyarmati visszaélésekkel Amerikában, Afrikában és Ázsiában, folytatva az ipari nagyhatalmak közötti háborúkkal, elnyomó politikákkal, amelyek következében százezrek tűntek el szerte Latin-Amerikában, egészen a napjainkban az olajtartalékokat rejtő területek ellen zajló inváziókig.

Csakhogy az előbb említett esetekben inkább olyan erőszakra utaltunk, amelynek célja meghatározott politikai és gazdasági rendszerek másokra való rákényszerítése és fenntartása, egyes szektorok sikerének előmozdítása a többi háttérbe szorításával, bizonyos ideológiai elképzelések erőszakkal való meghonosítása. Fel kell hívnunk a figyelmet azonban a gazdasági rendszerek saját dinamikája által kiváltott erőszakra is.

A szocialista kísérlet során a központi tervezés csak úgy valósulhatott meg, hogy megszüntették az emberek szabadságát és korlátozták az önálló kezdeményezéseket a komplex bürokratikus hálózat segítségével. Azt kellett termelni és fogyasztani, amit az állam előírt, az általa előírt mennyiségben és általa megszabott árakon. Az emberek egy egyre gazdaságtalanabbul működő termelő gépezet apró fogaskerekeivé váltak. A beígért egyenlőség egyenlő mértékű szegénységgé silányodott, ami mellett párhuzamosan létezett a kivételezett vezetők rétege. Néhány bürokrata döntött arról, hogyan működjön a gazdaság, tekintélyelvűséget és pszichológiai erőszakot váltva ki ezzel. Másrészről a kapitalizmus az egyén szabadságának és a szabadpiac nevében olyan feltételeket teremtett, hogy a gazdaság a ragadozók és az áldozatok egyenlőtlen küzdelmévé változott. A javak és a gazdasági hatalom kevés kézben történő összpontosulásának tendenciája az ”ígéretes lehetőségek” társadalmát átadta a múltnak, egyre növekvő különbségeket eredményezve a jövedelem elosztásában. A munkásoknak mind az elosztási egyenlőtlenségek, mind a munkafeltételek tekintetében megvalósuló kapitalista kizsákmányolása idővel azt eredményezi, hogy emberek millióit rekesztik ki a rendszerből. A kapitalista erőszakot a kirekesztettek és a perifériára szorítottak szenvedték el; a nevetségesen alacsony fizetések által kizsákmányoltak, de a gazdasági hatékonyság nyomásának kitettek is. Megszenvedték az uzsorások által egy életre eladósítottak, és azok a „homo fogyasztus”-ok, akiket a hirdetések manipulálnak. De a gazdasági rendszerek által előidézett erőszak nem szorítkozik csak arra az erőszakra, amit a rendszer erővel történő fenntartása érdekében alkalmaznak, sem arra, ami a gazdasági kapcsolatok során valósul meg. Akkor is erőszak történik, ha a mértéktelen gazdasági kizsákmányolás tönkreteszi a környezetet és a természeti javakat, szennyezi és mérgezi a bolygót. Megvalósul akkor is, ha a gazdasági hatalmak kisajátítják a politikai hatalmat, prostitúcióra kényszerítik azokat az intézményeket, amelyeket eredetileg az emberi jogok biztosítására hoztak létre. Megvalósul akkor, ha a gazdasági hatalom ellenőrzése alá vonja a médiát, hogy befolyásolni tudja az emberek egyedi véleményét. A továbbiakban két olyan tényezőről fogunk részletesebben beszélni, ahol a gazdasági erőszak az erőszak két olyan típusával áll szoros kapcsolatban, amelyek romlásba döntik a társadalmakat. Az egyik tényező a háborúk és a fegyverkezési hajsza, a másik a társadalmi erőszak.

A gazdaság és a fegyverkezési hajsza Szerkesztés

A gazdaság és a fegyverkezési hajsza kapcsolata az utóbbi időkben ördögi körré vált. A gazdasági hatalmak egyrészt arra törekszenek, hogy katonai erő segítségével megszilárdítsák a kiváltságaikat, másrészt a fegyveres konfliktusok szításával növelik profitjukat. Két humanista, Oscar Cevey és Javier Zorrilla kitűnő könyvében bőséges információt találhatunk arra nézve, hogy a források mekkora hányadát költik fegyverekre. Példaképpen idézünk néhány adatot:

„Minden évben egy milliárd dollárt költenek fegyverekre, mind hagyományosra, mind nukleárisra. A nem termelő kiadások tekintetébe a katonai célú pazarlás hatalmas: jelenleg minden, a központi kormányok által elköltött 100 dollárból 15 és 20 dollár közötti összeg katonai célú kiadásokra megy el. Ez háromszor annyi, mint az oktatásra szánt, és nyolcszor annyi, mint a lakásépítésre szánt összeg.”

„Kína 26 darab vadászrepülőt vett Oroszországtól annyi pénzért, amennyiből 140 millió embert lehetett volna ellátni ivóvízzel egy teljes éven át. Nigéria 80 darab tankot szerzett be az Egyesült Királyságtól akkora összegért, amelyből 2 millió gyereket lehetett volna beoltani. India 20 MIG-29-es vadászrepülőt rendelt Oroszországtól, ennyi pénzért alapfokú oktatásban lehetett volna részesíteni azt a 15 millió indiai kislányt, akik jelenleg egyáltalán nem járnak iskolába.”

„Kétmilliárd dollárból, ahelyett, hogy eggyel több nukleáris tengeralattjárót szereznénk be, újrafásíthatnánk az egész bolygót. Ötmilliárd dollárból, ahelyett, hogy még több nukleáris bombát gyártanánk, tiszta ivóvízzel láthatnánk el a világ jelentős részét. Kétmilliárd dollárból, ahelyett, hogy nukleáris kísérletek tucatjait hajtanánk végre, csökkenteni lehetne a légköri szennyezést. 14 milliárd dollárból, ahelyett, hogy fegyvereket küldenénk a Közel-Keletre, megóvhatnánk természeti értékeinket és felszámolhatnánk a veszélyes hulladékokat.”

A fent említett néhány adat jó példa arra, hogy hány szegénység szülte problémát lehetne megoldani azzal, ha a ma a rombolást szolgáló erőforrásokat ezekre a területekre irányítanánk. Természetesen a források felhasználásának ilyen irányú változása addig nem következhet be, amíg a gazdasági hatalom a politikai hatalom segítője, ugyanis a háborús erőszak segít megőrizni a hatalmukat.”

Erre vonatkozólag idézünk még Cevey és Zorrilla művéből:

„A háború és a szegénység elválaszthatatlan tényezők, amelyek áthatnak minden olyan országot, ahol fegyveres konfliktus alakul ki. Nem véletlen, hogy azokban az országokban a legnagyobb a nyomor, ahol háború zajlik. A természeti és energiaforrások birtoklása iránti vágy az igazi hajtóereje az összetűzéseknek. Az egyes területeken meglevő, egyáltalán nem a lakosság javára kitermelt bőséges természeti erőforrások motiválják és pénzelik a konfliktusok többségét.”
„Jelenleg több, mint hetven háború zajlik a világon. A világ gazdasági teljesítményének harmada a hadipari komplexumokon alapszik. Jelenleg a világ országai együttvéve egy milliárd dollárt költenek katonai kiadásokra, körülbelül a világ GDP-jének 3%-át, 1%-kal többet, mint 2000-ben.”
„Az USA katonai szuperhatalom vetélytárs nélkül. Két milliárd dollárt fog elkölteni az elkövetkező öt évben, többet, mint az őt követő 14 ország együttvéve. A szeptember 11-i támadás után az USA egy háborús gépezetté vált: kiadásai 11%-kal nőttek.”
„A G8 országai felelősek a szegény országoknak eladott fegyverek 80%-áért. Ezek az országok voltak a fegyvereladás alapvető piacai. 1997 és 2001 között a világ legnagyobb fegyvereladója az USA volt a teljes export 45%-ával.”
„Legalább 90 zsoldos hadseregnek volt irodája 15 országban, és 110 nemzet területén folytak hadműveletek. 1994 óta az Egyesült Államok Védelmi Hivatala több mint 3000 szerződést kötött 12 olyan katonai magánvállalkozással, amelyeknek van irodájuk az USA-ban. Ezen szerződések összértéke, beleértve a zsoldos szervezeteket, meghaladta a 300 milliárd dollárt.”

Az összes fentebb említett információ csak példa ennek a problémának a nagyságára, amely nagyon nehezen orvosolható, legfőképpen azért, mert az emberek nincsenek tisztában a dolgok menetével és a saját felelősségükkel ez ügyben. Napjaink hatalmas nukleáris arzenálja több mint 30,000 nukleáris robbanófejet számlál, többszörösen képes lenne elpusztítani a bolygót. A Hirosimát és Nagaszakit rövid idő alatt elpusztító bombáknál harmicszor pusztítóbb bombákat vagyunk képesek szállítani. Ma minden eddiginél sürgetőbb az emberek igénye a teljes nukleáris leszerelésre, ami természetesen nem csak azt jelenti, hogy új tagok ne lépjenek be az „atomklubba”, hanem hogy a régi tagok is teljes leszerelést valósítsanak meg. A probléma gyökere abban van, hogy sok, a nagyhatalmakhoz köthető gazdasági érdekeltséget katonai érdekek is támogatják. Az egyértelműen nem várható, hogy a leszerelést azok fogják kezdeményezni, akik halállal üzletelnek és kereskednek, sem azok, akik képesek arra, hogy embereket bombázzanak, csak hogy megszerezzenek egy olajkutat. Az emberek azok, akiknek át kell gondolniuk, milyen kormányokat is támogatnak. De ezt a témát később fogjuk elemezni.

A gazdaság és a társadalmi erőszak Szerkesztés

A mű egyik részében említettük, hogy egyes erőszakos vezetők szították a haragot és a gyűlöletet a népesség egyes részein belül, fokozták egyes nemzetiségek vagy társadalmi osztályok hátrányos megkülönböztetését azzal a céllal, hogy előmozdítsák hatalomszerző terveiket. A tekintélyelvű vezetőknek és a szemben álló társadalmi csoportoknak eme halálos kombinációja sok kegyetlenséget és bizonyos esetekben népirtást eredményezett. Jelenleg, annak ellenére, hogy számos úgynevezett demokráciában nem tapasztalható ehhez ilyen nagyarányú szembeállítás, ott is a társadalmi szervezetlenség sokfajta erőszak melegágya, és egyértelmű, hogy a gazdasági erőszaknak nagy szerepe van eme helyzet fokozásában.

Amikor az egy országban egymás mellett élő nemzetiségek hátrányos megkülönböztetésének tényezőit vizsgáljuk, azt láthatjuk, hogy a bőrszínbeli, hitbeli és szokásbeli különbségek akkor erősödnek, amikor ez egybeesik a gazdasági helyzet okozta szétaprózódással. Egyes bevándorlók életstílusának számos aspektusa kapcsolatba hozható a bizonytalan gazdasági helyzetükkel és azzal a munkával, amit a túlélés érdekében végeznek. Ez olyan helyzetbe hozza őket, hogy elkülönülnek más, tiszteletnek örvendő társadalmi csoporttól, és ez az elkülönülés általában erősíti a kölcsönös diszkriminációt. Fordítva ez akkor történik, ha a bevándorlók egy csoportja jobb gazdasági helyzetbe kerül, ilyenkor a kevésbé szerencsések részéről is megnövekszik a diszkrimináció és a harag.

A gazdasági egyenlőtlenség által kiváltott (felülről lefelé irányuló) diszkrimináció, amikor bizonyos társadalmi rétegek ütköznek bizonyos faji különbségekkel, nem új jelenség a kapitalista rendszerben. Ahogy a Vegyes Gazdaság című könyvünkben mondtuk, az USA alapító atyái a kapitalizmust egy olyan feltételezett „emberi minőségre” alapozták, amely szerint természetes különbségek léteznek, és a természetes kiválasztódás helyezi őket a hatalomba. Madison1 híve volt annak, hogy „…a hatalom alapja a tulajdonhoz való jog, amit az egyéni képességek különfélesége legitimál… a kormánynak végül meg kell védenie a tulajdonnak ezt az egyenlőtlen elosztását, amit tehát ugyanaz az emberi minőség hozott létre és igazolt…” Már azokban az időkben is meg volt okolva ideológiailag egy olyan individualista társadalom, amelyben csak győztesek és vesztesek, bukottak és győztesek voltak.

Mindennek a gazdasági siker lett a mércéje. Egy dolgozó ember számára egy munkanélküli léhűtő. Egy igazgató számára az alkalmazott egy lúzer, aki képtelen felemelkedni. Egy üzletember számára a menedzserei hűséges kutyák, akik képtelenek a saját utukat járni. Egy ezen az értékek mentén kiépült gazdasági rendszer csak társadalmi erőszakot szülhet. Ha ez az erőszak nem sorakozik fel az erőszakos vezetők „új rend”-je mögé, akkor bűnözésben, drogokban, öngyilkosságban és társadalmi összetűzésekben fog lecsapódni. Mindeközben a média azt sulykolja az embereknek, hogy hogyan éljenek és milyen termékeket vásároljanak. A tényleges eredmény: egy rakás gyengeelméjű, aki azt hiszi, hogy győztes, mert képes a ráerőszakolt modell szerint élni, és frusztrált emberek milliói, akik úgy érzik, lemaradtak.

Az kétségtelen, hogy a társadalmi előrejutás motorja az a remény, hogy bárki előrébb léphet; a munkanélküli alkalmazottá, az alkalmazott menedzserré, a menedzser üzletemberré. És elképzelhető, hogy néhány esetben ez működött is. De megfeledkezünk legalább két tényezőről. Az első, hogy az emberi lény sokkal mélyebb és összetettebb annál, minthogy csak egyszerűen egy „gazdasági szereplő” legyen. A másik faktor, amellett hogy a kapitalizmus egyre inkább a koncentráltság irányába halad, hogy gátlástalan versennyé válik, amelyben a többség veszít, és csak kevesen nyerhetnek. És ha a rendszer motorja a gazdaságilag sikeres jövő ígérete volt, ez a jövő egyre inkább kizárt.

Meg tudják győzni az embereket, hogy az élet értelme a gazdasági siker és egy adott életvitel; de ez csak néhány kiválasztottra igaz, a többség számára az élet értelmét veszti. Más szóval a kapitalizmus kívül-belül kiüresíti az embert. Még a sikeresek is kiüresedve végzik. Elbukni a hülyeség útján természetesen vigasztaló lehet, és ráébreszthet minket az élet valódi értelmére. De amíg a hipnózis tart, az el nem fogadott hibák depressziót, haragot, irigységet és bosszú iránti vágyat eredményeznek, ami az erőszak különböző formáivá alakul.

Olyan ez, mint egy hadüzenet nélküli polgárháború. És a háborúkban az értékek elkorcsosulnak: nincs szeretet, nincs könyörület, nincsenek szabályai az egymás mellett élésnek, és minden elfogadott az ellenséggel való küzdelem érdekében. Az ellenség az, akinek több van, mint nekem, mert őket okolom mindazért, ami nekem nem adatott meg. Az ellenség az, akinek kevesebb van, mint nekem, mert úgy érzem, csapdába akarnak csalni. És az ellenséggel minden együtt jár: árulás, nélkülözés, rablás, bűnözés, kizsákmányolás és a szenvedéssel szembeni közöny.

És így van az, hogy a bűnöző nem érzi magát bűnözőnek, úgy tekint magára, mint valakire, aki csak azt veszi el, amit a társadalom megtagad tőle. Az a valaki, aki gyűlöli azokat, akiknek több van, nem érzi úgy, mintha ok nélkül neheztelne, úgy gondolják, gyűlöletük jogos. Azok, akik lenézik a veszteseket, meg vannak győződve róla, hogy azok alsóbbrendűek és azt kapják, amit megérdemelnek. Időről időre a bennük lakozó erőszaknak megfelelően formálják az értékrendjüket, és ezáltal kivetítik a bennük lévő erőszakot a külvilágra. Ez az erőszak, abból a szempontból, hogy a gyakorlói a rendszer keretein belül tudnak maradni, általában a törvényesség határain belül valósul meg. Viszont abból a szempontból, hogy egyre több ember érzi magát a rendszer által eljelentéktelenítve, az erőszak, amit egyébként illegálisnak tekintenek, növekszik, növelve a zavargásokat és a következetes elnyomást, ami táplálja az erőszak ördögi körét.

A kérdés az, hogy hogyan törjük meg ezt az ördögi kört? Természetesen azzal nem oldjuk meg az erőszak problémáját, ha csak a társadalom egy részösszetevőjét, mint például a gazdaságot változtatjuk meg. Ehhez az ember teljes átalakulására van szükség, az érzékenység és az értékek változására, ami következésképpen egy másik típusú társadalmat hoz létre; és ebben a másik típusú társadalomban lehetséges egy másik típusú gazdaság. De az biztos, hogy ha képesek leszünk közelebb jutni a saját erőszakosságunk megértéséhez, akkor képesek leszünk lépéseket tenni egy erőszakmentes társadalom irányába. És ezt tesszük ebben a műben is, próbálunk lépéseket tenni a gazdasági erőszak megértésének irányába, és ebből a nézőpontból feltehetjük a kérdést: Társadalmi berendezkedésünkben azért van gazdasági erőszak, mert a gazdaság erőszakos, vagy azért erőszakos ez a rendszer, mert az emberi természet az?

A társadalmi és az egyéni változás Szerkesztés

A humanisták persze nem hisznek abban, hogy az ember megváltoztathatatlan, sokkal inkább azt vallják, hogy az emberi szándék az, ami vezérli a társadalmak fejlődését, és ami végül ki fogja vezetni a világot az erőszak csapdájából. A társadalom nem fog megváltozni, ha vele együtt nem változnak meg az emberek, és fordítva, az emberek nem fognak komolyan megváltozni, ha nem foglalkoznak a társadalom megváltoztatásával. Vannak emberek, akik úgy gondolják, hogy a kapitalizmus - a maga igazságtalanságaival együtt is - az egyetlen működőképes rendszer, mert az individualizmus és az ambíció, amelyek a fejlődés motorjai ebben a rendszerben, az emberek megváltoztathatatlan jellemzői. Azt vallják, hogy a szolidaritás elméletben érdekes lehet, de gyakorlatban nem érinti meg az emberek többségét, éppen ezért nincs jövője semmilyen erre alapozott gazdasági rendszernek.

Néhányunk viszont azt mondja, hogy már folyamatban van az érzékenység megváltozása, és az új értékek keresése szükségszerűen el fog vezetni ahhoz, hogy az emberi szándék megváltoztatja ezt az erőszakos és embertelen rendszert.

Rafael de la Rubia Az Új Humanizmus felé című, a közelmúltban megjelent érdekfeszítő könyvéhez jelen sorok szerzője is hozzájárult néhány szerény gondolattal az érzékenységről és a széleskörűen elfogadott gazdasági nézetekről (paradigmákról). Idézek néhány gondolatot Silo Punta de Vacasban 2004 májusában elmondott beszédéből: „a népek egyre inkább vágynak majd egy mindenkit elérő fejlődésre, felismerve azt, hogy az a fejlődés, amelyből csak kevesen részesülni, valójában senkinek nem fejlődés...”

Ebben a műben azt írtuk, hogy „bár néhányan (még ha nagy hatalommal is rendelkeznek) még mindig hisznek a legerősebbek életben maradásának törvényében, a nagy többség tisztában van a társadalmi egyenlőség mellett megvalósuló fejlődés szükségességével. Mindemellett a régi kapitalista rendszer nem tud választ adni erre az igényre, mert egy haldokló világ paradigmáján alapul, egy individualista, önző, kizsákmányoló és közönyös világén. A társadalmi berendezkedés különböző intézményeken és törvényeken alapul, ami, miközben formálisan ugyan biztosítja mindenki számára a törvény előtti egyenlőséget, a gyakorlatban egyre inkább az egyenlőtlenséget és az marginalizációt tápláló nemzetközi tőke parancsainak engedelmeskedik.

Egyre egyértelműbb, hogy ez az emberekben feltámadt új érzékenység, amelyik a gazdaság területén a mindenki számára előnyös fejlődés igényében mutatkozik meg, csak egy mélyreható társadalmi változás során elégíthető ki, amelynek eredményeként az állam és a gazdaság új, ezen érzékenységgel összhangban levő paradigmákra fog épülni..” „Az emberi lény fejlődik, de a kapitalista rendszer ruhája szűknek bizonyul ehhez. Hiányoznak új paradigmák a gazdasági szervezetek számára. Egy új gazdasági rendszer minden, embereket érintő folyamatának meg kell felelnie az alapvető követelményének: Egyenlő lehetőségeket mindenkinek!”

Az említett műben végezetül ismertettük a Humanista vegyes gazdaság rendszerének főbb pontjait, azaz hogy milyen gazdasági berendezkedés lehetne alkalmas ezen most születő új érzékenység számára, amely meghaladná a kapitalizmus okozta erőszakot. Természetesen nem az a cél, hogy részletekbe bocsátkozzunk a Vegyes Gazdaságot illetően, de felidézzük a főbb javaslatokat.

A dolgozók részesedjenek a vállalkozások profitjából, vegyenek részt a döntések meghozatalában és kapjanak bennük tulajdonrészt, javítva ezáltal a vagyon eloszlását és biztosítva a termelésbe történő újra-befektetést. Kamatmentes hitelt nyújtó állami bankot javaslunk, ami által véget lehet vetni a privát uzsora pénzügyi monopóliumának. Az állam vállaljon koordinátori szerepet a gazdaságban, ezzel elkerülhető lenne a piaci anarchia, ami fékezi az egyéni kezdeményezéseket. Közvetlen demokráciát javaslunk, ami pozitív módon feloldhatná a magán és az állami szektor közötti ellentmondást.

Ezen túlmenően el kell mondanunk azt, hogy egyrészt addig nem várhatjuk azt, hogy az új rendszer megerősödjön, amíg meg nem változik az alapvető értékrend, másrészt nem lehet egy olyan új rendszert rákényszeríteni az emberekre, ami nincsen összhangban a társadalmi érzékenységgel. De mivel a társadalmi érzékenység változik, kijelenthetjük, hogy szükséges a régi rendszer átalakítása, hiszen azzal a régi, már haldokló érzékenységgel áll kapcsolatban.

Természetesen ahhoz, hogy megvalósítsuk azt az új politikai és gazdasági rendszert, amely ezzel a születőben levő új érzékenységgel áll kapcsolatban, nem szükséges addig várni, amíg mindenki ráhangolódik. Természetesen egy gazdasági rendszer, amit az önzés helyett a szolidaritás motorja hajt, nem függhet attól, hogy egyetlenegy önző ember nem marad a Föld színén. A kapitalizmus működéséhez sem volt szükség arra, hogy mindenki vállalkozó legyen. Néhány ember kezdeményezése elég lesz ahhoz, hogy megadja a kezdő lökést és fenntartsa az új politikai és gazdasági rendszert. De ezt a kezdeményezést törvényi változások útján kell előmozdítani, és ehhez elengedhetetlen a többség támogatása. Mindazonáltal úgy tűnik, hogy ahhoz, hogy ezt elérjük, meg kell haladnunk bizonyos ellentmondásokat, amibe azok az népek kerülnek, akik egyszer úgy tűnik, hogy lépéseket tesznek egy új, sokkal szolidárisabb és erőszakmentesebb érzékenység felé, máskor viszont úgy tűnik, visszalépnek és kitartanak a régi értékek, vagy legalábbis a régi reakciók mellett.

A közösségeknek törődniük kell a tagjaikkal Szerkesztés

Ha készítenénk egy kérdőívet és megkérdeznénk az embereket, hogy szeretik-e a háborút, a többség valószínűleg azt válaszolná, hogy nem. Ha megkérdeznénk, hogy akarnak-e társadalmi erőszakot, vagy gazdasági igazságtalanságot és emberek millióinak eljelentéktelenítését, a többség válasza nemleges lenne.

Akkor ki a hibás abban, hogy ide jutottunk?

Valaki azt mondaná, hogy a kormányok. Mások azt, hogy a multik. Megint mások megkockáztatnák a kijelentést, hogy a média. Vagy azt is mondhatnánk, leegyszerűsítve a dolgokat, a gazdasági hatalom, ami a kormányokat és a médiát irányítja. Akárhogyan is… ki választja a kormányokat? Ki tartja fenn a gazdasági rendszert nagyravágyással és fogyasztással? Ki hisz vakon a médiának?

Mi az, ami kiváltja ezt az ellentmondást aközött, amit mondanak, és amit tesznek: a képmutatás vagy a tehetetlenség? Biztosan rengeteg olyan képmutató ember van, aki csak a saját kicsinyes érdekeihez hű, bár beszédeik erkölcsösek valódi szándékaik elrejtése érdekében. De sok olyan ember is van, akikben valóban megvan a változás iránti vágy, csak nem találják meg a helyes utat a változáshoz, és még kevésbé látják a napi cselekedeteik és a világban tomboló erőszak közötti direkt összefüggést. Így a tehetetlenség átalakul beletörődéssé, közönnyé és képmutatássá.

Természetesen nem könnyű elképzelni, mi köze van egy ember fogyasztásának mások alultápláltságához.

Nem könnyű felfogni, hogy egyes személyek erőfeszítése, hogy munkát találjanak hogyan járul hozzá azok tehetetlenségéhez, akik munka nélkül maradnak.

Nem látható teljesen tisztán, hogy egyesek kérkedése hogyan váltja ki mások irigységét és haragját.

Néha egyesek számára nem teljesen világos, hogy az a törekvés, hogy időről-időre csak a saját életükkel foglalkozzanak, azt eredményezi, hogy közömbössé válnak mások iránt; és még kevésbé értik, hogy ez a közöny ugyancsak erőszak.

Ezért van az, hogy az az irracionális erőszak sem érthető meg igazán, amit azok követnek el, akiknek semmi vesztenivalójuk sincs egy olyan társadalommal szemben, amiről úgy gondolják, együttműködik azzal a rendszerrel, amely perifériára szorítja őket. És elképzelhető, hogy a megértésnek ez a hiánya az, ami hozzájárul azokhoz az elnyomó és agresszív megoldásokhoz, amivel a rendszer válaszolni próbál az erőszakra, határain belül és kívül, az erőszakkal való harc ürügyén.

Lehet, hogy most néhányan azt gondolják: értjük a mechanizmust… és akkor mi van? Talán megáll a kerékforgás? A logika azt súgja, hogy egy egyéni akcióval nem változtathatjuk meg a rendszert.

Mindazonáltal, semmi sem lehet annyira ésszerűtlen, mint az erőszak logikája, az ugyanis a romlásba visz minket. Lehet, hogy egy nap a sok erőszak eltelít minket, megutáltatva velünk a gyengeségeinket, és akkor lesz lehetőségünk, hogy elgondolkozzunk az öngyilkos tagadás vagy az elégtelen és ártalmatlan intellektuális képességek felett. Talán akkor megértjük, hogy az egyéni siker útja együttesen emberözönné válhat, amelyben emberek millióit tapossák halálra; és bár személy szerint azt hisszük, senkit nem tapostunk el, de másokat arra kényszerítettünk, hogy ezt tegyék.

Lehet, hogy egy napon, kényszerűségből, belefáradunk a siker és a pénz utáni hajszába; feladjuk a versenyt és elfogadjuk a vereséget, nem remélve, hogy megváltoztatjuk a világot. És talán amikor megállunk, az aki előttünk van majd, nem érzi úgy, hogy üldözik és lelassít; talán annak, aki minket üldöz, nem lesz majd kit üldöznie, és elkezd megállni. Talán annak, aki mellettünk fut, már nem lesz kivel versenyeznie, és értelmetlennek fogja érezni ezt az elvakult versenyt. És talán akkor a világ elkezd változni. Nem azért, mert nagy elmék egy csoportja erre kényszeríti, hanem sokkal inkább pusztán kollektív kényszerűségből.

Természetesen ez nem ilyen egyszerű, legalábbis az nem, hogy kollektív módon megvalósuljon. Az lehetetlen, hogy több milliárd ember szövetkezzen és egyik napról a másikra arra az elhatározásra jusson, hogy: „Mindenki egyért, adjuk fel ezt az őrült versenyt és ez az erőszakos rendszer megbukik!” Persze egyre több olyan ember van, aki felismerte, hogy pusztító irányba haladunk, és elkezdtek változtatni a viselkedésükön, és egyes esetekben elkezdtek szervezkedni a világ megváltoztatására. De ez addig nem lesz elegendő, amíg az emberek tömegesen nem ébrednek rá, hogy ez az irány pusztító. Kétségtelen, hogy valamikor majd ráébrednek, és a világ elkezd változni. A kérdés az, hogy mennyi időbe fog ez telni és hány emberéletet követel addig? Egyrészt bárcsak felgyorsulna a dolgok megértése, másrészt az események kegyetlensége az, ami felgyorsíthatja a megértést.

Merre tart a világ? Szerkesztés

Ha egy pillantást vetünk abba az irányba, amerre a gazdaság és az erőszak tart, szenvedést és rombolást fogunk látni.

A racionális fejlődés helyett féktelen, esztelen fogyasztás-centrikusság taszítja a világot az ökológiai katasztrófa, a környezet tönkretétele, a levegő és a víz megmérgezése, a természeti erőforrások kimerülése felé.

A heves globális verseny, hogy olcsó munkaerőt biztosítsunk a multinacionális vállalatoknak, tovább csökkenti a fizetések értékét, növeli a munkanélküliséget és a marginalizációt. És nem kevés ember lesz, aki ezért majd Kínát, Indiát és azok iparosítás iránti vágyát fogja hibáztatni, vagy a bevándorlókat, akik elveszik a munkánkat, növelve ezzel a megkülönböztető erőszakot.

A nem-megújuló erőforrásokért való küzdelem pedig országok folytatólagos megszállását és a kormányokra különböző indokokkal való nyomásgyakorlást jelenti. Ennek a destruktív viselkedésnek a következményei már most láthatók, de a legrosszabbat még nem láttuk, és az atomfegyverek bevetésének valószínűsége ma még annál is nagyobb, mint amekkora a hidegháború idején volt.

A a kultúrák ütközése által keltett konfliktusokat felerősíti az, hogy egyes kultúrákat és vallásokat durván diszkreditálálnak azzal a céllal, hogy lealacsonyítsák az áldozatot és igazolják az elkövetőt, valamint hogy ellenőrzésük alatt tudják a stratégiai erőforrásokat.

A terrorizmus minden formája fokozatosan erősödni fog, és figyelembe véve, hogy a haragot folyamatosan táplálják, ez a folyamat nem áll meg és egyre kevésbé fog válogatni, miáltal senki nem lesz biztonságban többé.

Figyelembe véve azt, hogy a munkanélküliség és a marginalizáció növekszik, és ez az az irány, amelybe a folyamat visz bennünket, a társadalmon belüli erőszak növekedni fog, gátolva a biztonság elérése érdekében kifejtett bárminemű erőfeszítést.

És ez csak néhány jele annak, hogy katasztrófa felé haladunk. Tényleg elkerülhetetlenek ezek a katasztrófák? Nem olyan rég Argentínában kaptunk egy kis ízelítőt. A humanisták 1998-ban figyelmeztettek, hogy ha nem hagyunk fel a konvertibilitás gazdasági modelljével1, akkor az katasztrófához fog vezetni, de valójában senki nem figyelt ránk, és 2001–ben bekövetkezett Argentína történelmének legnagyobb gazdasági válsága. És most mindenki azt mondja: „De jó, hogy ez a gazdasági modell megbukott, ez így már nem mehetett tovább!”

És az lehet, hogy egy idő múlva visszatekintenek csodálkozva, hogy egy ilyen embertelen rendszerben éltek, és fenntartották azt? És milyen nagyságú kell legyen a katasztrófa, hogy a dolgok megváltozzanak? És jobb vagy rosszabb irányba változnak majd a dolgok?

Egyes hatalmi körökben valószínűleg arról álmodnak, hogy az irány, amerre haladunk, elvezet minket a Malthus2 által elképzelt „természetes egyensúly”-hoz. Valószínűleg azt gondolják, hogy egy „szükségszerű krízis” után, köszönhetően a háborúknak és az éhínségeknek, a népesség megfogyatkozik, és a túlélők megvalósítják a társadalmi egyenlőséget, pont, mint Orwell3 munkáiban. Az új globális apartheidben féken tartott szegény túlélők, és mindent a luxusbunkereikből irányító hatalommal bíró túlélők. Mások inkább egy olyan, moziba illő végkifejletet képzelnek el, amelyben a zászlós forradalom véget vet a rosszfiúk hatalmának. És sokan egész egyszerűen nem akarnak a végkifejletre gondolni, feltételezve, hogy a dolgok majd maguktól megoldódnak, vagy hogy soha nem valósulnak meg a káosz révén.

Egyesek közülünk azt gondolják, hogy mindent meg kell tennünk eme pusztító folyamat megfordítása érdekében, hogy meggyorsítsuk a jelenség kollektív megértését. Ez akkor valósul meg, ha egyre több ember hagyja abba az erőszak ördögi körének táplálását, és nyomást gyakorolnak a kormányokra, hogy változtassanak a politikájukon. Nyomást gyakorolnak a fegyverleszerelés érdekében, nyomást gyakorolnak az erőszakmentesség érdekében, nyomást gyakorolnak a közvetlen demokrácia érdekében, nyomást gyakorolnak a gazdasági rendszer változása érdekében.

Lesznek, akik azt gondolják majd, hogy az ember még nagyon messze van a megértésnek attól a szükséges szintjétől, ami ahhoz kell, hogy kiigazítsuk azt az irányt, amerre a dolgok tartanak. És valóban, azon túl, hogy sok ember egyetért ezekkel a kérdésekkel, az individualizmus csapdája tehetetlenséghez, és ennek következtében kiábrándultsághoz vezet.

De ha nem lennénk annyira felületesek és a lehető legbehatóbban tanulmányoznánk az embert, láthatnánk, hogy a társadalmi folyamatokon és gazdasági változókon túl ott van egy, az embereken és az emberi fajon belül zajló évezredes folyamat. Ez a folyamat forradalmi irányba a halad, amit nem állíthat meg sem a Rambonak öltözött négy hatalom, sem a bankban spekuláló négy ragadozó madár, sem négy engedelmes véleményformáló, sem több millió, a saját jelentéktelen életével elfoglalt közönyös ember.

Mert a közöny elkezd fájni, mint a láncok, amiket szét kell szakítanunk, hogy szabadok legyünk, fájni, mint a növésben lévő gyerek lábát szorító cipő. És eme új, most születő lény ennek az embertelen rendszernek a ruháit kezdi majd szűknek érezni, és nem motiválják már majd régi és nyers vágyak.

Valaki egyszer azt mondta a hegyek ölelésében: „…Különféle minőségű vágyak léteznek: alantasabbak és magasabb rendű vágyak. Emeld fel, győzd le és tisztítsd meg a vágyat, és így bizonyára feláldozod az Élvezet kerekét, de ugyanakkor a Szenvedés kerekét is.” Ezek a Silo által 37 éve, Punta de Vacas-ban elmondott szavak ma sokkal aktuálisabbak, mint valaha.

És lesz egy olyan pillanat, amikor egyre több ember fogja a saját engedelmességét, behódolását, ambícióját és erőszakosságát visszataszítónak találni. A durva vágyak elvesztik vonzerejüket, és az ezeket kísérő szenvedés elviselhetetlen lesz. És csak az ad majd oltalmat, ha az ember újra találkozik az igazi szükségleteivel és azok vigasztaló erejének szárnyalásával. A szolidaritás sokkal kellemesebb lesz, mint az önzés, az együttműködés a versenynél, a szükséglet kielégítése a fogyasztásnál, a barátság az erőszaknál.

Az igazi méregkeverőknek nem lesznek áldozatai. Nem lesznek gyengék, akiket a zsarolók zsarolhatnának. Nem lesz, aki az erőszakosokat kövesse és féljen tőlük. Nem hisz majd senki a hazugoknak.

Semmi sem marad ebből a rendszerből, ha a vágyak magasabb rendűvé válnak. És ez elkerülhetetlenül bekövetkezik, mert „nem hullócsillag vagy, hanem fényes nyílvessző, mely az egekig repül” (csak hogy Silo-t idézzük még egyszer).

Reméljük, hogy nem lesz szükség nagy katasztrófákhoz ahhoz, hogy a jelenlegi rendszer elutasítása felgyorsuljon. Reméljük, hogy az ember belső fejlődése meggyengíti ennek a halálos csapdának az alapjait, amilyen gyorsan csak lehet. De amellett, hogy reménykedünk, tegyünk is azért, hogy megtörténjen.

Természetesen ezt mind nagyon nehéz megmagyarázni a gazdasági elméletek irányából, és egyesek számára ez „komolytalan” lesz, hogy a gazdaság objektivitását keverjük a lélek szubjektivitásával.

Community content is available under CC-BY-SA unless otherwise noted.