Az elégséges gazdaság

Az elégséges gazdaság (magyarba ültette: Nagy Péter).

Amikor már megszereztük minden, az életünkhöz szükséges dolgot, már nem muszáj a feleslegek halmozásán fáradnunk; tekinthetünk életünkre kalandként, hiszen az alázatos fáradozások alól felszabadultunk. – Henry David Thoreau

forrás: Dr Samuel Alexander - The Sufficiency Economy – Envisioning a Prosperous Way Down

Mennyi pénzt ér az életed a számodra? Mennyi életet ér a pénzed? :)

Előhang

Ha egy társadalomnak nincsen elképzelése arról, hogy merre tart, mivé akar válni, nem tudhatja, hogy jó irányba halad-e – azt sem veheti észre tehát, ha elveszett. Ez jellemzi a mai fogyasztói kapitalizmus zavarodott helyzetét, amely a gazdasági növekedést bálványozza, de a növekedés szükségességét nem tudja indokolni. Egyszerűen feltételezzük, hogy a fejlődés eredendően hasznos, de természetesen a gazdasági aktivitás pusztán egy eszköz, nem maga a cél. Csupán egy magasabb cél kitűzése adhatna értelmet létezésének, de pontosan ez hiányzik fogyasztói társadalmunkból – a létjogosultság.

A helyzet további nehézségeit az adja, hogy a növekedés korszaka a végéhez közeledni látszik, különböző anyagi, ökológiai és energia-kényszereknek köszönhetően, melyek a fejlődésen alapuló gazdaságokat az őket történelmileg meghatározó növekedési képességüktől fosztják meg. A fogyasztói kapitalizmus így hamarosan egy eszköz és cél nélküli elavult rendszerré fog válni – a helyzet valójában már kibontakozóban van. Úgy tűnik, a globális növekedés alkonyát éljük, ami maga után vonja egy új korszak hajnalát – ez talán már ránk is köszöntött. De ahogyan a történelemnek e meghatározó szakaszát éljük, rá kell jönnünk, hogy az emberiség számára nincs talaj, amelybe új gyökereket vethetne. Fejezetek közötti generáció vagyunk, kétségbeesetten kapaszkodva az előző történetbe, bizonytalanul várva a holnapot. És mégis, talán az új gondolatok, melyekre oly nagyon szükségünk lenne, már köztünk vannak – talán csak meg kellene ragadnunk őket.

Ezen tanulmány nem vállalkozik a növekedés alapú gazdaság egy újabb kritikájának megfogalmazására, ezt ezelőtt már többen megtették . Ehelyett a kritika egy rövid összefoglalása után kísérletet tesz egy alternatív gazdasági rendszer részletezésére, melyre az "elégséges gazdaság" néven fogok hivatkozni. Ezt a kifejezést tipikusan az úgynevezett "fejlődő gazdaságokra" szokás alkalmazni, amelyek vagy még nem iparosodtak, vagy az iparosodás korai szakaszában vannak . Az elnevezést az indokolja, hogy ezek nem termelnek, vagy nem képesek anyagi bőséget termelni, vagy nem is céljuk azt elérni. Ehelyett az elégséges gazdaság a többnyire helyi igények helyi erőforrásokkal való kielégítését tűzi ki célul, anélkül, hogy a társadalmat az engesztelhetetlen terjeszkedésnek tenné ki a profitmaximalizálás növekedés-orientált etikájával. Vizsgálódásom alapjául az elégséges társadalom eszméjét veszem a világ legfejlettebb területeinek kontextusában – ahol a mértékletesség elvei a leginkább hiányoznak –, és megkísérlem körüljárni egy ilyen gazdaság lehetséges kialakulását, illetve működésének körülményeit. Teszem ezt abban a meggyőződésben, hogy a növekedés mintája jövő nélküli, ezért egy alternatív látásmód bevezetése szükséges a növekedés utáni világba való elkerülhetetlen átmenethez. Az elégséges gazdaságot a legígéretesebb alternatív modellként terjesztem elő, noha hitem szerint ez a rendszer szükségképpen, szándékunktól függetlenül ki kell alakuljon, a későbbiekben kifejtett okok miatt. Választhatjuk a könnyebb, vagy a nehezebb utat, úgy szólván, hozzáállásunk és cselekedeteink függvényében.

A későbbiekben részletesen definiált elégséges gazdaság a domináns, határtalan növekedésre alapozott makro-gazdasági paradigma kontrasztjaként érthető meg. Amíg a létező gazdaságok az egyre inkább globalizált világunkban "a több termelés és fogyasztás mindig jobb" kijelentésre alapoznak, az alább leírt elégséges gazdaság által elfogadott állítás szerint "az éppen elég már bőséges". Amint az ki fog derülni, ezen alternatív gazdasági perspektíva következményei méltán nevezhetőek forradalminak. Ahelyett, hogy a fejlődést egy folyton növekvő anyagi bőség felé történő törekvésként tekintenénk, az elégséges gazdaság egy olyan világképet vet fel, melyben mindenki alapvető igényei mértékletesen, de elegendően kielégítettek, egy ökológiailag fenntartható, nagymértékben lokalizált és szociálisan igazságos módon. Amennyiben az anyagi elégedettség ilyen módon megvalósulttá válna, a további növekedés többé nem lenne prioritás. Ehelyett az emberek észrevehetnék, hogy szabadok a folyamatos gazdasági aktivitás követeléseitől, ezáltal több energiát fektethetnének nem-anyagias törekvéseik megvalósításába, mint például a szociális kapcsolatok élvezetébe, a természettel való kapcsolódásra, a világegyetem rejtélyeinek vizsgálatába, vagy sok egyéb, békésen kreatív tevékenység végzésébe. A "szükségletektől való szabadság" elköltése lenne az üdítő, esetleg rémisztő feladata minden emberi lénynek egy így meghatározott, jól megalapozott elégséges gazdaságban.

Egy ilyen gazdaság felismeri, hogy a növekedést alapvető korlátok szabályozzák , és ebben nyilvánvalóan osztozik az állandósult (steady-state) gazdaság eszméjével, melyet az elmúlt évtizedekben fejlesztettek ki ökológiai közgazdászok . De a mai napig az állandósult gazdaság ötlete jórészt az elméleti megfontolások síkján maradt, ezzel megnehezítve az általa homályosan sejtetett társadalmi rend elképzelését. Ez sajnos előnytelenül hatott a változást szorgalmazó mozgalmakra, mivel ha az emberek nem tudják elképzelni az alternatív társadalmat, arra vágyniuk is nehezebb lesz; és ha nem vágynak rá, semmilyen szociális vagy politikai mozgalom nem alakulhat ki az előmozdítására. Sokak meggyőződése – köztük az enyém is –, hogy a gazdasági rendszerek a természetes környezet egy alárendelt halmazát alkotják, nem pedig fordítva, ahogy azt a neoklasszikus közgazdaságtan feltételezi. Mindemellett máig nagyon kevés figyelmet kapott egy esetlegesen kialakuló ökológiailag fenntartható gazdasági élet részletes leírása. Hogyan etetnénk magunkat? Milyen ruhákat hordanánk? A közlekedés és technológia milyen formáit használnánk? Mennyi és milyen fajtájú energiára lenne szükségünk? Milyen anyagi színvonalat tudnánk biztosítani, ha sikeresen szénmentesítenénk gazdaságunkat? Végül talán a legfontosabb: milyen minőségű lenne mindennapi életünk? Ez csak néhány a konkrét kérdések közül, amelyekre ezen tanulmány kísérleti válaszokat fog kínálni, végig elfogadva, hogy a leírt elégséges gazdaság természete, mint minden más gazdaságé, alapvetően kontextusfüggő módon alakítandó és értelmezendő.

Az elemzés a következő szakaszában azon sokoldalú problémák rövid leírásával kezd, melyekkel mai világunk szembesülni kényszerül, nem egy átfogó ismertető bemutatásának céljával, hanem egyszerűen az ezt követő értekezés kontextusba helyezésének okán. Hacsak nem vagyunk tisztában a velünk szemben álló, egymást átfedő problémák jelentőségével, az elégséges gazdaság relevanciája, fontossága, netán szükségessége nem lesz magától értetődő. Amint a globális helyzet kellemetlensége körvonalazódott, az elemzés az elégséges gazdaság alapelveinek pontosabb meghatározásával folytatódik, noha ez ismét inkább csak egy gyors áttekintés lesz a témáról, mint sem egy minden részletre kiterjedő leírás. A tanulmány fő szakasza ezután alaposabban körüljárja, miként festhet majd a gazdasági élet, amennyiben a fejlett nemzetek felhagynak a növekedés üldözésével és átállnak egyfajta nagymértékben lokalizált, sokkal kisebb erőforrás- és energiaigénnyel bíró "elégséges gazdaság" modelljére. Reményeim szerint ez az elemzés némi fényt deríthet arra, mire lehet szükségünk egy igazságos és fenntartható társadalomra való átálláshoz, továbbá betekintést adhat egy sikeres átállás után kialakult élet mindennapjaiba.

A globális helyzet kellemetlensége

Ha létezik út a jobb felé, akkor az a rossz alapos megismerésével kezdődik. –Thomas Hardy

Az alábbiakban különböző szociális, ökológiai, gazdasági, és energiaellátáshoz kapcsolódó problémákat körvonalazok, melyek együttesen adják az elégséges gazdaság megértéséhez szükséges hátteret. Az emberek többsége – köztük sok környezetvédő is – látszólag úgy hiszi, hogy a nyugati típusú életstílus, és az ezeket támogató növekedő gazdaságok fenntarthatóak és globalizálhatóak, amennyiben a világ átáll megújuló energiákon alapuló rendszerekre, és a kényelmünket szolgáló árucikkeket tisztább és hatékonyabb módszerekkel állítjuk elő. Ez a feltételezés különösen világosan tükröződik a környezeti problémákat vitató nemzetközi politikai diskurzuson (pl. UNDP, 2007/8), mely folyamatosan azt az üzenetet erősíti, hogy a gazdasági növekedés leválasztható az ökológiai hatásairól, sőt, még több gazdasági növekedésre van szükségünk a környezet védelmét szolgáló kezdeményezések finanszírozására, bolygónk megmentésére (Beckerman, 2002). A következő áttekintés számottevő kétségeket hivatott ébreszteni a jelenlegi problémák bármilyen technológiai jellegű megoldásának reményére. A problémák bármelyike önmagában is elegendő okot adna a jelenlegi gazdasági rendszerek és célok természetének radikális átgondolására. Ezeket együttesen véve, úgy hiszem, az alapvető változás igényének mindenképpen fel kell merülnie.

Ökológiai túlkapás, és a technológia határai

A globális gazdaság ökológiai lábnyoma immár a bolygó fenntartható teherbírási kapacitását 50%-kal túlhaladja, és összességében a helyzet egyre csak rosszabbra fordul (Global Footprint Network, 2012). A természetes erdők továbbra is ijesztő arányban kerülnek kivágásra; a tiszta víz egyre ritkábbá válik; a halkészletek és az általános biodiverzitás folyamatosan csökkennek; a felső talajréteg tovább kopik; a klíma továbbra is változik és egyre instabilabb lesz; a környezetszennyezés és az emberi gazdasági folyamatok tovább rontják az élőlényeket eltartó ökoszisztémákat (lásd: Brown, 2011). Amíg ezek egyike sem újdonság, kártételünk következményei tipikusan erősen alul-értékeltek. Az általános álláspont a fenntarthatóság elérését illetően a tudomány és technológia kihasználása a termelés tisztábbá és hatékonyabbá tételéért, a gazdasági aktivitásnak az ökológiai hatásoktól való elválasztásának érdekében. De minden rendkívüli technológiai fejlődés ellenére a gazdasági folyamatok hatása egyre csak erősödik (Jackson, 2009: Ch 4). Az emberiség nyilvánvalóan ügyesebbé válik a kényelem eszközeinek minél hatékonyabb előállításában, ugyanakkor egyre több eszközt állítunk elő, így végül a többlet-termelés jelentősen meghaladja a gyártási módszerek fejlődéséből eredő nyereséget, a gazdaság hatásai tehát összességében a csökkenés helyett folyamatosan nőnek. Vagyis a hatékonyság mértékletesség nélkül hiábavaló. Mindig emlékeznünk kell, hogy a technológia egy kétélű kard: mind a környezet védelmére, mind az elpusztítására eszközöket ad, az emberek pedig mindkét formáját nagy lelkesedéssel gyakorolják, különösen az utóbbit. A tudomány adhat nekünk példának okáért napelemet és elektromos autót, de az esőerdők könnyed kivágását is lehetővé teszi, ugyanígy az óceánok kiürítését, vagy a Mexikói-öbölbeli olajkészletek több kilométer mélyről történő kinyerését.

Kár lenne vitatni, hogy az általunk létrehozott technológia vívmányai lenyűgözőek, azonban éppen ez az áhítat vesz rá sokakat arra, hogy a kelleténél nagyobb teret adjanak neki. Ha viszont ténylegesen utánaszámolunk, világossá válik, hogy egy pusztán technológiai jellegű megoldást találni - lehetetlen. Ha a fejlett nemzetek gazdaságukat csupán egy szerény 2%-kal növelnék az elkövetkező évtizedekben, és 2050-re a legszegényebb nemzetek felzárkóznának – ami többé kevésbé a "fejlődés" céljának látszik – akkor addigra a globális gazdaság, amely már eleve túllépi ökológiai környezetének korlátait, majdnem 15-szeresére nőne a maihoz képest (Jackson, 2009: 81). Ez tehát azt jelenti, ha például az IPCC (2007) mérsékelt kibocsátási céljait betartanánk, a globális gazdaság szén-kibocsátása a mainak 130-ad része kellene legyen, évente 11%-os csökkenést elvárva. De még az elmúlt évtizedek rendkívüli technológiai előrelépéseivel is a kibocsátási hatékonyság 1990-2007 időszakban való csökkenése csupán 0.7% volt évente (Jackson, 2009: 79). Ezek a szigorú számok a techno-optimisták reményeit egyértelműen meg kell cáfolják. Ezek alapján tévedés lenne azt hinni, hogy a technológia magában képes lenne megoldani az előttünk álló ökológiai kríziseket, mivel a kettéválasztás szükséges mértéke egyszerűen túl magas (Trainer, 2012a). Az emberiségnek nyilvánvalóan ki kell használni minden adódó megfelelő technológiai újítást, de amire elsősorban szükségünk van, az egy olyan újfajta gazdaság, mely felismeri és elfogadja, hogy a növekedés-orientált, energia-igényes fogyasztói társadalmak erősen fenntarthatatlanok, és egyáltalán nem általánosíthatóak.

Szegénység a bőségben

A tény, hogy a világgazdaság már ma is túllépi környezetünk határait, még kellemetlenebb, ha figyelembe vesszük, hogy a világ legszegényebb részein emberek nagy tömegei élnek szélsőséges szegénységben (World Bank, 2009). A globális kihívás tehát, a humanitárius igazság és gazdasági stabilitás jegyében a következőképp fogalmazható meg: az emberiségnek módot kell találni a legszegényebb emberek anyagi életszínvonalának növeléséhez – akiknek nyilvánvalóan jogában áll fejleszteni gazdasági erejüket valamilyen formában –, eközben pedig csökkentenünk kell a gazdaság összesített lábnyomunkat (Meadows et al, 2004: p. xv). Világos, hogy a szegénység enyhítésére alkalmazott jelenlegi "lefelé csepegtető" megközelítés se nem működik, se nem ökológiailag fenntartható, amint azt a New Economics Foundation (Woodard and Simms, 2006) tanulmánya is igazolja. Ezen elemzés megmutatja, hogy 1990 és 2001 között, a világ fejenkénti átlagjövedelmének minden 100$-os növekedése csupán 60 centtel járult hozzá a "napi 1 dollár" alatti szegénységi szint csökkentéséhez. Ez tehát annyit jelent, hogy ezzel az aránnyal 1 dollárnyi szegénység felszámolása 166$ világpiaci és fogyasztásbeli növekedést igényel. Ezen számok a globális növekedést nem csak hogy egy nagyon gyenge szegénység-csökkentő módszernek kiáltják ki, de azt is jelentik, hogy a jelen módszerrel a teljes felszámoláshoz szükséges növekedés teljes bizonyossággal ökológiailag fenntarthatatlan. Ennek megfelelően a "fejlődési" modell helyett új módot kell találnunk a szegények helyzetének javítására, mely nem a határtalan növekedésen, hanem az egyenlő eloszláson alapul.

Túlnépesedés

Még tovább súlyosbítja a fent vázolt környezeti és humanitárius válságokat a tény, hogy az UN várakozásai szerint az emberi populáció várhatóan a század közepére meghaladja majd a 9 milliárdot, a század végére pedig a 10 milliárdos lélekszámot is (UNDSEA, 2011). Ez nyilvánvalóan még tovább fogja növelni a már így is éles versenyt a világ korlátozott erőforrásai iránt, és még több nyomást fog gyakorolni Földünk törékeny ökoszisztémáira. Kulcsfontosságú lenne tehát a populációt a lehető leghamarabb stabilizálni, sőt valamely méltányos módon jelentősen lecsökkenteni. Már hosszú évtizedek óta hallunk a "népességrobbanásról", az mégis egyre csak tovább nő, noha immár lassuló ütemben. Vagy új stratégiákra van szükségünk, vagy a jelenlegi megközelítésekhez való sokkal széleskörűbb elkötelezettségre – és valószínűleg mindkettőre. De még ha az emberiség valahogy mégis sikeresen stabilizálná népességét, és elkerülni a várt növekedéseket, a globális gazdaság ennek ellenére is erős ökológiai túlkapásban maradna. Ez elsődleges feladatunk tehát – figyelembe véve a jelenlegi népességi mutatókat – a gazdasági tevékenységek ökológiai lábnyomának lecsökkentésére kell irányuljon, részben minden lehetséges megfelelő technológia kihasználása, részben a populáció stabilizálása illetve csökkentése révén, de elsősorban a "jó élet" modelljének fogyasztói társadalmon túli újragondolásával, bolygónk felszínét ezáltal könnyedebb léptekkel járva (Alexander, 2011a; 2009). Ez a "fogyasztói bőség" kártékony eszményének feladását jelenti. A fejlett nemzetek nem oktathatják ki fejlődő társaikat a növekvő populációk Földre gyakorolt hatalmas igénybevételéről, amíg továbbra is fenntartják a fogyasztás egyre magasabb szintjeit. Ennek megfelelően, ha a fejlett nemzetek állításuknak megfelelően valóban komolyan veszik a globális környezeti hatások csökkentését, akkor a tengerentúli területek felé tekintés előtt be kell bizonyítaniuk, hogy maguk is készek és képesek az óvatosabb lépdelésre. A túlnépesedést túl könnyedén kiáltjuk ki bűnbaknak, elvonva ezzel a figyelmet a túlfogyasztás jóval alapvetőbb gondjától.

A határtalan gazdasági növekedés fantáziája

Annak ellenére, hogy a világgazdaság már így is veszélyesen túlhaladja az ökológiai korlátokat, bolygónk minden nemzete továbbra is gazdaságának növekedésén fáradozik, látható határ és célkitűzés nélkül. Egyfajta gazdasági fejlődésre nyilvánvalóan továbbra is szükség van a világ legszegényebb területein, a fentiek szerint, egyszerűen az alapvető igények kielégítése érdekében. De ahhoz, hogy a szegény nemzeteknek ehhez legyen némi "ökológiai terük" – főleg ha a népességnövekedést is figyelembe vesszük –, logikusan következik, hogy a túlfejlett gazdag országoknak fel kellene hagyniuk saját gazdaságuk növelésével. Valóban, a fenntarthatóság megköveteli, hogy a leggazdagabb országok belépjenek a tervezett gazdasági csökkenés, a "nemnövekedés" korszakába (Alexander, 2012a), egy ökológiai határokon belüli egyensúlyi gazdasági helyzet létrehozásának céljából. Ezen szembesítő logikát ugyan a gazdag nemzetek hanyagul figyelmen kívül hagyják, végül mégsem kerülhetik majd el. A növekedési paradigma nem csak hogy össze kell ütközzön a biofizikai valósággal, de a folyamat már el is indult (Meadows et al, 2004).

Szükségtelen megemlítenünk, hogy a leggazdagabb országok semmi szándékot sem tanúsítanak a növekedés üldözésének felhagyására, a globális méltányosságról és a természet védelméről nem véve tudomást. Egy "növekedésen túli" makroökonómia létrehozásának egyik legnagyobb akadálya a fejlődés alapú gazdaság domináns ideológiája, amely kizárólagosan a GDP-ben mért növekedést veszi a nemzeti haladás és a politikai-gazdasági kompetencia legfontosabb mértékének (Purdey, 2010). És valóban, a növekvés mintája olyan mélyen beleivódott a fejlett országok általános politikai retorikájába (máshol is egyre jellemzőbb módon), hogy nehéz elképzelni egy – akár bal-, akár jobboldali – nagyobb politikai pártot is, amely egy növekedésen túli alternatíva mellé merne állni, vagy egyáltalán komolyan fontolóra venné azt. Ez vitathatatlanul felvet egy égetően kínos ellentmondást: fel kell adnunk növekvési törekvéseinket, de képtelenek vagyunk rá.

A Birodalom tehát tovább él.

Drága olaj és egyéb energetikai problémák

Még ha a világ nem is kérdőjelezi meg a fejlődési paradigmákat – és ez tűnik a legvalószínűbb forgatókönyvnek –, a nyers olaj kitermelésének tetőzése mindenképp a globális növekedés végét sejteti (Heinberg, 2011; Rubin, 2012). Míg a tetőzés pontos időpontja még mindig vitatott, ma már széleskörűen elfogadott, hogy az olajkitermelés ha még nem is tetőzött, akkor a közeljövőben fog. Természetesen elérhetőek még óriási nem-szokványos készletek, mint Kanada és Venezuela kátrányhomokja, és az Egyesült Államok és mások palaolaj-lelőhelyei, de ezeknek sokkal kisebb az energia-megtérülési aránya (Murphy and Hall, 2011), ezáltal jóval drágábban és nehezebben érhetőek el. Ennek megfelelően a probléma nem az emberiség olajkészleteinek kiapadásában keresendő; a gond az, hogy az olcsó olaj már elfogyott.

Ez azért kulcsfontosságú, mert az olaj nem csak egy az árucikkek között – ez az ipari társadalom éltetőeleme. A tényt alátámasztja, hogy a világ jelenleg körülbelül 90 millió hordónyit használ el belőle naponta (IEA, 2010a).

Mindazonáltal Ted Trainer (2012b) és mások érvelése szerint a megújuló energiaforrások, még ha globálisan teljes vállszélességgel melléjük is állnánk, sosem tudnák fenntartani a komplex, energiaigényes fogyasztói társadalmak terjeszkedését, főleg nem a világnépesség növekedése mellett. Ha ezt a diagnózist elfogadjuk, ez további talajt biztosít a fejlődési paradigma jövőjének megkérdőjelezéséhez. Igyekszem megjegyezni, hogy ez nem egy, a megújuló energiák elleni érvelés; a klímakutatás eredményei szerint egyértelműen minél előbb és minél nagyobb mértékben fel kell hagynunk a fosszilis tüzelőanyagok használatával (pl. Hansen et al, 2008). De az alternatív energiaforrások korlátozásai arra kell figyelmeztessenek, hogy a klímaváltozást kérdését nem intézhetjük el a megújuló energiák használatával egy fejlődés-alapú gazdaság mellett.

Ezenkívül az atomenergia növekedő gazdaságokat kielégítő termelési potenciálja is hevesen vitatott – tagadhatatlan viszont, hogy szintén rengeteg korlátozása, veszélye, és hatalmas költségei vannak, és Fukushima óta egy nukleáris reneszánsz esélyei valóban elég soványnak tűnnek. A legjobb esetben is az atomenergia csak asszisztálhatna a gazdaság szénmentesítésében, de ezzel még mindig nem oldaná meg a számtalan, a folyamatos fejlődéssel járó további ökológiai és szociális problémát, sőt némelyeket még súlyosbíthat is. Ennek megfelelően nem adhat kibúvót a növekedés korlátai alól. Amire szükségünk van, az egy átmenet a megújuló energiaforrásokra, ami egy sokkal egyszerűbb szociális felépítést feltételez, egészen más szerkezettel, és a felesleges kényelmet mellőző életstílussal.

Hogy a növekedésen túli átmenet önként, vagy a természet biofizikai korlátai által kierőszakolva fog végbemenni, az még a jövő zenéje. Aligha szükséges kiemelnünk, hogy egy tervezett, akaratlagos átmenet lenne a kívánatosabb út (lásd Alexander, 2012b).

Gazdasági bizonytalanság

Szorosan kapcsolódva az emelkedő olajárakhoz, de számos független problémából is fakadóan az utóbbi évek gazdasági instabilitása szintén komoly horderővel bír. A második világháború utáni gazdag évtizedek nyomán a fejlett nemzetek különösen hozzászoktak az állandóan magas szinten tartott gazdasági növekedéshez, ezzel alakulhatott ki a kormányok és lakosok megalapozatlan, kölcsönökbe vetett hite. Meggyőződéssé vált, hogy nagy összegeket kölcsönvéve, a jövőbeli növekedésben bízva a hitel könnyedén törleszthető. Vagyis a hatalmas, az utóbbi évtizedekben kiadott nemzeti és privát kölcsönöket abban a hitben vették fel, hogy a fejlődés az eddigiekhez hasonló mértékű lesz, de mivel ilyen közeli a kapcsolat az energia hozzáférhetősége és a gazdasági növekedés között, a magas olajárak megfojtják az eladósodott világgazdaságot, amint az éppen talpra állna. Rendszerszerű változás nélkül a világot a sok trillió dollár értékű kölcsönök egy folyamatos növekedés állapotába zárják. De amint Michael Hudson (2012) is állítja, "a visszafizethetetlen kölcsönök nem lesznek visszafizetve", és a széleskörű fizetésképtelenségből semmi jó nem fog következni.

Sajnos a főáram-beli közgazdászok – az állami közgazdászokat beleértve – láthatóan megfeledkeznek az energia, az adósságok és a gazdaság közötti szoros kapcsolatról, így nem láthatják, hogy a drága olaj az egyik fő oka a mai globális gazdasági bizonytalanságnak. Ennek megfelelően a javasolt megoldásaik (pl. ösztönző csomagok, mennyiségi lazítás, alacsony kamatok a kölcsönök ösztönzésére) is a hibás, növekedésen alapuló gondolkodásból fakadnak – olcsó energiaárakat feltételezve –, így mára már veszélyesen elavultnak számítanak. Amikor a növekedés-alapú gazdaság nem növekszik, akkor a háztartások, cégek és nemzetek képtelenek visszafizetni hiteleiket, és a dolgok hamar nemkívánatos irányba fordulnak.

Fogyasztói nyugtalanság

Végül a fenti problémákat még aggasztóbbá teszi, hogy a nagy fogyasztásra épített életvitel, amit oly gyakran tartunk az emberi fejlődés csúcsának, sok esetben váratlan elégedetlenséget vagy nyugtalanságot idéznek elő azt ezt megélőknek (Lane, 2000; Pickett and Wilkinson, 2010). Valójában egyre gyarapodik azon szociológiai és pszichológiai bizonyítékok sokasága (Kasser, 2002; Alexander, 2012d), melyek szerint a nagyfokú fogyasztás köré szervezett életstílus gyakran eredményez időhiányt, stresszes állapotot, fizikai és mentális betegségeket, pazarló versengést, a közösség elveszítését, a természettől való eltávolodást, boldogtalanságot, vagy akár a haszontalanság érzetét és az élettől való elidegenedést – a fogyasztói társadalom ökológiai hatásait nem is említve.

Ezen bizonyítékok, még ha aggasztóak is, felvetik a fent vázolt ijesztő helyzet tulajdonképpeni jó oldalát (Jackson, 2005; Brown and Kasser, 2005). Ha a nagy-fogyasztású életmód még a személyes jólét eléréséhez sem megbízható módszer, ez felveti annak a meglepő lehetőségét, hogy a globális fogyasztói osztály tagjai talán kielégítőbb és jelentőségteljesebb életet élhetnének fogyasztásuk visszafogásával, esetleg némi szabadidőért cserébe – eközben lecsökkentve ökológiai lábnyomukat, olaj-függésüket, több erőforrást hagyva a nagyobb szükségben élőknek. És valóban, a fenti problémákat figyelembe véve – főként egyszerre számolva velük, és a szoros összefüggésekkel – úgy tűnhet, hogy bármilyen, a kellemetlen globális helyzetünkre adott hatásos válasz nagymértékben múlik azon túlfogyasztókon, akik hajlandók áttérni egy sokkal alacsonyabb energia-szükségletet jelentő, materiálisan lényegesen egyszerűbb életmódra. Ez nemcsak hatalmas életstílusbeli átalakulást jelent, de alapvető rendszerszintű változásokat is. Talán érthető, hogy ez egy sokak számára kellemetlen üzenet lehet, de meggyőződésem, hogy az érvelés logikai ereje az "elégséges gazdaság" valamilyen formáját vonzóvá teheti, egyben a legkoherensebb választ adva a mai világ súlyos problémáira.

A növekedés utáni élet dicsérete

Korábban már említettem, hogy végső soron az emberiség számára valószínűleg elkerülhetetlen egy elégséges gazdasági rendszer kialakulása, függetlenül attól, hogy választjuk-e azt, vagy sem. A növekedés már többé kevésbé elérte lehetséges határait, ezért el kell hagynunk a folyamatos gazdaságnövelés elveit, ha el akarjuk kerülni a meglévő ökológiai krízisek katasztrófává fokozását. Életek milliói forognak kockán, bolygónk biodiverzitásával és éghajlati egyensúlyával együtt. De még ha nem is választjuk az alternatív gazdaságot, az energetikai és erőforrásbeli korlátok így is megállítják a fejlődést, és tetszőleges mértékű "monetáris lazítás" vagy technológiai fejlődés sem lesz elegendő a biofizikai valóságból való elmeneküléshez. Amikor – belátható időn belül – a világ eléri a növekedés végét, mindenképpen egyfajta elégséges gazdaság állapotába kerülünk majd, legalábbis abban az értelemben, hogy a képességeinkhez mérten meg kell majd valahogy élnünk, a további növekedés kilátása nélkül. Ez könnyen jelenthet a mai fogyasztói társadalmakban tapasztalható szintekhez képest jelentősen lecsökkent fogyasztást, mivel a növekedés-alapú gazdaságban a növekedés végeztével a hitelek visszafizethetetlenné válnak, és a nem a stagnálás, hanem a gazdasági összehúzódás időszaka kell következzen. Ha ezt a helyzetet rosszul kezeljük – például ha vakon kitartunk a határtalan növekedés eszméje mellett, és a gazdasági szerkezeteket is ennek megfelelően alakítjuk –, akkor a történelemnek ezen korszaka valószínűleg egy civilizációs összeomlás kezdetét fogja jelenteni, ugyan előre nem sejthetjük, hogy ez a meglévő rendszer gyors felborulását (Korowics, 2012), vagy egy lassú, több évtizeden át tartó szétbomlást jelentene (Greer, 2008).

Mindazonáltal az, hogy a növekedésnek általunk áthághatatlan biofizikai korlátai vannak, időnként elhomályosítja a tényt, miszerint törekednünk kellene az ezen határok közötti életre, hogy jó gondnokai lehessünk a Földnek. Nyilvánvalóan érdekünkben állna megőrizni a minden földi élet alapját képező létfenntartó rendszereket, noha ezt gyakran figyelmen kívül hagyjuk. Továbbá a fentebb említett szociális és pszichológiai érvek azt sugallják, hogy a "jó élet" tulajdonképpen – a reklámok ígéreteivel szemben – nem a materiális körülmények összességéből fakad, vagyis eszerint a fogyasztói életmód magunktól való megtagadását nem kellene viszontagságként kezelnünk, ahogyan azt például az "önkéntes egyszerűség" mozgalma már megértette (Alexander and Ussher, 2012). A fogyasztói kultúrát nyilvánvalóan nem szabadna a civilizáció tetőpontjaként kezelnünk. Fel kell fedezzük a jólétnek az anyagi bőségen túli módját, mint ahogy azt alábbi érveléseim szerint az elégséges gazdaság elvei lehetővé teszik, sőt szükséges eszközeit jelentik annak. A következőkben röviden kifejtem az elégséges gazdaságok alapelveinek némelyikét, azután pedig részletesebben megvizsgálom ezek gyakorlati következményeit.

A mértékletesség elve – "Elég, mindenkinek, örökre"

Egy elégséges gazdaság alapvető célja, definícióm szerint, hogy egy olyan gazdaságot hozzon létre, amely "eleget ad, mindenkinek, örökre". Más szavakkal: a gazdasági rendszereknek olyan materiális színvonalat kellene elterjesztenie, amely kielégíti a jó élet szükségleteit, ugyanakkor hosszútávon is ökológiailag fenntarthatónak bizonyul. Ha ezt elérnénk, az anyagi javak további gyarapítása nem lenne többé gazdasági prioritás. A fentiek szerint a túlfogyasztó egyéneknek és gazdaságoknak ez nem csupán a további növekedés elutasítását jelentené, hanem először egy megtervezett gazdasági csökkenés szakaszán kellene átesniük. Amint a fenntartható elegendőség állapotát elértük, a gazdagságot különböző alacsony környezeti hatású nem-anyagias formákban kereshetnénk, mint például a szociális kapcsolatok élvezete, a természettel való érintkezés, jelentőségteljes munkában való részvétel, spirituális gyakorlat, vagy egyéb különböző békés, kreatív elfoglaltságok felfedezése. Nincsenek mérték-, vagy változatosságbeli határai az életminőség javulásának egy ilyen társadalomban, de hogy ezt a fenntarthatóságot elérhessük egy 7 billió (és egyre több) lelket számláló világban, az élet anyagi színvonalát nem a fogyasztói bőség, hanem a jó élet minimális szükségleteihez kell méreteznünk. Az érvelés itt a következő: amint az alapvető anyagi igények kielégíttetnek, az embereket nem korlátozzák többé az anyagias gondok, így szabadon szentelhetik energiájuk és figyelmük nagyobb részét a materiális életszínvonal fenntartásától különböző dolgoknak. John Hicks (1959: xiii) szerint "amint a vagyon gyarapodik, a vagyon maga kevésbé fontossá válik (vagy kellene, hogy váljon)" – egy jelenség, amit Hicks találóan "a gazdaság csökkenő marginális jelentőségének" nevezett.

Ezek az általános megjegyzések nyilvánvalóan további magyarázatra szorulnak (és később meg is kapják ezt), mindazonáltal megadnak egy kiindulópontot, amely a materialista "a több jobb" állásponttal éles kontrasztban alternatívát adnak a mai növekedésen alapuló rendszerekhez képest. Az elégséges gazdaság tehát egy eltérő gazdasági perspektíván alapul, mely szerint "az éppen elég már bőséges", és ez az alternatív hozzáállás azt vonja maga után, hogy nem szükséges az elegendőn túl termelést folytatni az egyén vagy a társadalom virágzásához. Henry Thoreau (1982: 568) szavaival élve "a felesleges vagyon csak felesleges dolgokat szülhet". Továbbá már beláttuk, hogy a folyamatos fejlődés elve nagy-kihatású gazdasági rendszereket szül, melyek súlyosan fenntarthatatlanok és egyáltalán nem általánosíthatóak, így az elégséges gazdaság a fogyasztói életmódot, és az ezeket ellátó növekvő gazdaságokat nem tartja sem kívánatosnak, sem fenntarthatónak.

Az "elégséges" mértékű anyagi ellátottság pontosan nem határozható meg semmilyen analitikai pontossággal, és mindig is környezet- és kultúraspecifikus lesz (Sen, 1998). De a materiális javak szükséges mértéke általánosan az alapvető biofizikai szükségletek, úgymint az étel- és vízigény, menedék, ruházat, orvosi alapellátás és egy minimális szintű szociális műveltség biztosításán keresztül értelmezhető. További energia-szükségletek merülnek fel hidegebb éghajlatokon a fűtés biztosítására, és mivel az energiára bármilyen szintű szociális komplexitás fenntartásához szükség van, így egy, az ételen, tűzön és munkán túli meghatározatlan energiamennyiséget is a teljes értékű emberi élet követelményként kell elfogadnunk. (Úgy hiszem, csak a vadászó-gyűjtögető életmódot az egyetlen elfogadható társadalmi berendezkedésnek tartó anarcho-primitivisták tiltakoznának egy ételen, tűzön és munkán kívüli alapszintű energiaigény gondolatával szemben.) A fenntarthatóság nem szükségképpen jelenti az Amisokhoz hasonló életstílust – biztos vagyok benne, hogy az emberek jó ideig képesek lennének kreatívan felhasználni az ipari civilizáció hulladékait az ő életvitelükön túli szintek eléréséhez. De az Amis példa hozzávetőleges kiindulópontnak való használata talán nem állna távol a valóságtól. Ez legalábbis felidéz egy komolyabb képet egy alacsony-fogyasztású "egyszerű élet" várható megjelenési formájához, ezáltal egy olyan forgatókönyvet ad, ami teljes mértékben hiányzik az általános fenntarthatósági értekezésekből (talán mert egy ilyen fokú egyszerűség politikailag élvezhetetlen lenne). A legfontosabb megértenünk, hogy semmilyen, a mai fogyasztói életmódra lényegében hasonlító megközelítés nem lehet fenntartható, illetve általánosítható.

Noha a fenntarthatóságról tett efféle megjegyzések meglehetősen bizonytalanok – különösen a szükséges energia mennyiségét illetően –, véleményem szerint az elegendőség fogalma mégis nagyon fontos a fenntarthatóság kérdéskörében, így a határozatlansága nem lehet elég ok az elutasításához. Véleményem szerint az általános elegendőség elve – mint az igazság – egy olyan homályos cél, mely felé az emberiségnek törekednie kellene, és kulcsfontosságú, hogy jelentéséről és jelentőségéről vita alakuljon ki, illetve képességeink szerint megkíséreljük a gyakorlatban is kipróbálni azt (Princen, 2005). Jelenleg a fejlett nemzetek gazdasági és politikai szótárában az elegendőség gondolata nem szerepel, ezért sem merül fel kellő gyakorisággal a kérdés: "Mennyi az elég?", illetve ezért keresik rá a választ még kevesebben.

Egy olyan korszakban, melyben a "jó élet" ideáját már oly nagy gonddal az anyagi bőséghez kötöttük, némelyek azt fogják gondolni, hogy az elegendőség a boldog és tartalmas életük feladását jelentené, pedig az ilyen ellenvetések az emberi lény igényeinek a fent vázolt elegendőség-alapú gondolkodásmód által elvetett elképzelésén alapszanak (Alexander, 2012d). Ha igaz volna, hogy a valódi boldogság és megelégedettség materiális javak gyűjtése és fogyasztása által érhető el, akkor az elegendőség természetesen nem lenne összeegyeztethető a "jó élet" modelljével. De ez a szűk látókörű elképzelés az emberi természet alapvető félreértésén alapszik. Előfordulhat, hogy a materiális bőség jólétet okozhat, de ez nem jelenti azt, hogy a bőség a jólét előfeltétele is. Valóban, az az emberekről alkotott kép szerint, amelyre az elégséges gazdaság képe alapul, a természeti javakat igazságosan felhasználó, gazdag életutak változatossága végtelen. Vagyis az elegendőség azon premisszán alapul, hogy az "egyszerű élet" is lehet "jó élet", mely igazság csak a képzelőerejüket nem kellő módon kihasználó embertársaink számára lehet bizonytalan. Mivel a "jó élet" fogyasztói eszméje elsöprően káros szociális és gazdasági problémákat vet fel, logikusan következik, hogy gazdaságaink a jólét egy másik, sokkal alacsonyabb erőforrás- és energiaszükségletű elképzelését kell, hogy támogassák, ahogyan ez az elégséges gazdaság meghatározó jellemzője is.

Az energia-átmenet makroökonómiai és életmódbeli következményei

A kritikus kérdés talán a nagymértékben lecsökkentett energiafogyasztás szükségessége lesz (Odum és Odum, 2001). Egy ilyen mérséklés mindenképp meg fog valósulni, akár a csökkenő olajkészletek kényszerítik majd ránk, akár a klímaváltozásra adott önkéntes válaszunk lesz a kiváltó ok. Mindazonáltal látszólag még a legbátrabb, a gazdaság szén-mentesítését támogató öko-közgazdászok sem érzik, hogy ez a javaslat mennyire forradalmi – ami nem az indítvány félreértettségére (Hansen et al, 2008), csupán a gazdasági következmények alulbecsülésére utal. Ha a világgazdaság a következő néhány évtizedben képes lesz leszoktatni magát a fosszilis tüzelőanyagokról, úgy egy "állandósult állapotú" gazdaságot lehetetlen lenne megtartani, amennyiben az állandóság a meglévő anyagi bőség fenntartását jelenti. Lehetetlen lenne, mivel a fosszilis energiahordozók jelenleg a globális energiaellátottság 80%-át adják (IEA, 2010b: 6), így az energia és gazdaság közötti erős kötelékekből adódóan az eddigiekhez hasonló termelés vagy terjesztés megoldhatatlannak bizonyulna az energia-szükséglet csökkentése mellett. Fosszilis üzemanyagok nélkül a világ egyszerűen nem rendelkezne elegendő energia-mennyiséggel egy állandó gazdasági teljesítmény fenntartásához; a gazdaságnak jelentősen össze kell zsugorodnia. Ezt a következményt kevesen képesek megérteni, illetve kevesek veszik a bátorságot elismeréséhez, de az az a valóság, amitől nem rettenhetünk vissza, ha valóban egy szén-mentes világ kialakítására törekszünk.

A drasztikusan lecsökkent energiafogyasztás következményei elsősorban kétféleképp jelennek meg a gazdaságok számára. Először a termelés és fogyasztás – az elérhető energiakészletekkel arányos – jelentős lecsökkenését jelenti. Ha minden ember alapvető igényeit ki kívánjuk elégíteni, akkor ez a sokkal hatékonyabb energia-használatot, illetve a rendelkezésre álló készletek optimális felhasználásának gyökeres átgondolását vonja maga után (Alexander 2012b). Másodszor az energiaátmenet a gazdasági tevékenységek elkerülhetetlen, nagymértékű lokalizációját fogja jelenteni, mivel a nagy távolságok közötti kereskedelem egyszerűen túlságosan energiaigényessé és megfizethetetlenné fog válni, különösen a csökkenő olajkészletek és emelkedő árak korszakában (Rubin, 2009).

Az elégséges gazdaság tehát egy olyan rendszer, aminek energia- és erőforrás-igényei alacsonyak (a fejlett gazdaságokéhoz képest), ugyanakkor elegendő mértékben kielégíti az elsősorban helyi igényeket, elsősorban helyi erőforrások felhasználásával. Ezek a meghatározó sajátosságok kiválthattak némi bizonytalan támogatást a fenntarthatóság irodalmának "sötétzöld" területein, de a mai napig gyakorlatilag semmilyen figyelmet nem kapott a gazdasági élet egy hasonló átalakulás utáni helyzetének részletes leírása (de lásd Morris, 2004; Trainer, 2010; Burch, 2012a). Ennek megfelelően a továbbiakban jelen tanulmány a hiányzó részletek kidolgozásával foglalkozik, abban a reményben, hogy előremozdíthatja a valódi fenntarthatóság életre gyakorolt hatásainak vitáját. Mert amíg nem vázolunk fel egy tisztább képet az alternatív társadalomról, igen nehéz lenne hatékonyan és sikeresen törekedni megvalósulása felé.

Egy gazdag út a kevesebb felé

Az elégséges gazdaság következőkben való kifejtése az utópisztikus és anti-utópisztikus fejtegetések egy kihívó keveréke lesz. Utópia (de legalábbis optimista) abban az értelemben, hogy az elegendőség gazdaságának egy olyan képét fogom felvázolni, ami az emberek viszonylagos egyetértésben való együttműködésén múlik, a gondokat háborúskodással megoldani kívánó megközelítés helyett. Feltételezem továbbá, hogy egy olyan fogyasztói társadalom alakul ki, melyben a bőség helyett a mértékletesség vált az emberi jóléthez vezető általánosan elfogadott elvvé. Véleményem szerint a fentiek szükséges elemei lesznek bármely, a kevesebb felé vezető gazdag útnak (Odum és Odum, 2001). Disztópia abban a korlátozott értelemben, hogy az elemzés elfogadja a növekedés-alapú gazdaságból való gördülékeny átalakulás megoldhatatlanságának tényét, így a fogyasztói életmódtól sokaknak akaratuk ellenére kell majd megválnia – noha ebben az esetben a "realista" jelző talán találóbb az anti-utópisztikusnál. A tanulmány további szakasza elsősorban a fejlett világ városi környezetét figyelembe véve, az elégséges gazdaság különböző megjelenési formáit külön bemutatva kívánja ismertetni egy így kialakult lehetséges alternatív életmód körülményeit.

Azonban mindez még a jövő zenéje – és ezért senki sem láthatja biztosan előre –, de azt nagy bizonyossággal kijelenthetjük, hogy ugyanazon eseménysorok sokkalta szelídebben és sokkal kevesebb szenvedés árán vészelhetőek át, ha már valamelyest számítunk rájuk, illetve előre felkészülünk ezekre (Alexander, 2012e; Burch, 2012b). Remélem, az alább következő elemzés bizonyos mértékű segítséget nyújthat mindkét vonatkozásban.

Fölöslegs dolgok nélküli összhang

1. Víz
2. Étel
3. Öltözködés
4. Lakás
5. Energia
6. Szállítás, közlekedés
7. Munka és termelés
8. Pénz, piacok és csereforgalom
9. Egyéb megfontolások

Víz

A vízbiztonság kérdésével fogok kezdeni, mivel ez jelenti az egyik legalapvetőbb biofizikai szükségletünket. Először is meg kell jegyezzük, hogy a legtöbb városi (és külvárosi) környezetre jellemző, hogy a vízgyűjtés céljára rendelkezésre álló tetőfelület nem biztosítana elegendő vízutánpótlást ezeken a sűrűn lakott területeken (1). Eszerint az ilyen környezetekben szükségszerű egy működő vízhálózat jelenléte, hiszen egy néhány napos kihagyás már a lakosság gyors pusztulását eredményezné. És mivel az emberek nagy többsége városi környezetben lakik, kijelenthetjük, hogy egy elegendő gazdaság egyik legelső feladata a vízellátás biztosítása lenne. Ez banális kijelentésnek hangozhat, minthogy az is, de mivel a jelen gondolatkísérletünk feladatának egy lényegileg különböző életmód feltárását választottuk, az alapoknál kell hogy kezdjünk. Ennek megfelelően az elégséges gazdaság legalább az elegendően magas szintű és megbízhatóságú vízszolgáltatás fenntartásához megfelelő mennyiségű energiával kell rendelkezzen, hasonlóképp a jelenlegi modellhez, de remélhetőleg hatékonyabb módon (2). Az alternatíva itt a tömeges és drasztikus népesség-csökkenés, és valószínűleg nagymértékű újra-falusiasodás (ahol nyilvánvalóan több hely van nagyméretű víztartályok felállításához).

Ugyan az elégséges gazdaság városi vízhálózata a maihoz hasonlóképp működhetne, a vízfogyasztáshoz tanúsított hozzáállás forradalmi változásokon kell, hogy keresztülmenjen. Néhány konkrét adatot említve, az egy háztartásra számított átlagos vízfogyasztás az USA-ban 370 liter (3); Ausztráliában körülbelül 230 liter (4); és Britanniában 150 liter naponta (5). A skála másik végén az ENSZ-hez és WHO-hoz hasonló szervezetek szerint naponta fejenként nagyjából 20 liter vízre van szüksége egy embernek a minimális létfenntartáshoz (6), egyben ezt az értéket szokás menekülttáborok alapellátásának meghatározásához is felhasználni. Egy elégséges gazdaságban javaslatom szerint a fejenkénti háztartási vízhasználat nagyságát fejenként naponta 50-70 liter környékén kellene megállapítanunk, ami a komolyabb pazarlás elkerülésével elegendő lenne egy méltóságteljes életszínvonal fenntartásához.

A vízhasználat részben a környezettudatosság vágyának felébredéséből eredhetne, de számíthatunk komoly gazdasági ösztönzőerők megjelenésére is. Feltételezve, hogy a populációnövekedéssel és az éghajlat melegedésével egyre nehezebben férhetünk majd hozzá tiszta ivóvízhez (Brown, 2011), annak ára elkerülhetetlenül és jelentősen emelkedni fog (7). Jelenleg a víz, mint erőforrás, erősen alulértékelt (8). Önmagában a vízárak növekedése is elegendő ösztönzést jelent majd a pazarló használat visszaszorítására, aminek nagy része különösebb nehézségek nélkül végre is hajtható. Bizonyos területeken valamilyen fajta állami vagy közösségi szabályozás is szükségessé válhat, ugyanúgy, mint a fizetési képességtől független alapellátás biztosítása.

A vízfogyasztás csökkentéséhez (akár gazdasági, akár környezeti okokról beszélünk) különböző lépéseket kellene megtennünk. Először is minden háztartásnak gondoskodnia kellene a saját tetőre érkező esővíz minél nagyobb mértékű gyűjtéséről. Az elsőként felkészülő családok még könnyedén beszerezhetik majd az ehhez szükséges víztartályokat és csöveket, de ahogy a körülmények egyre nehezebbé válnak (pl. a műanyagok és betonelemek előállítása, szállítása és megfizethetősége akadályoztatottá válik), az emberek egyre nagyobb részének kell majd mindenféle kreatív megoldásokhoz folyamodnia az elérhető és újrahasznosítható, esetleg saját készítésű elemek beépítéséhez. Mindannyian szakértői leszünk a vízelvezető- és tároló rendszerek létrehozásának, javításának, és újrafelhasználásának. Az úgynevezett szürkevíz-rendszerek általánossá válnak majd, így például a toalett tartályvízzel, vagy egyszerűen felfogott zuhanyzóvízzel való öblítése is el fog terjedni. Végül pedig el fognak terjedni a komposzt-vécék (legalább is a külvárosokban), ez pedig a vízfogyasztás további jelentős csökkenésével fog járni.

Az egyre dráguló vízhálózati ellátás költségeinek csökkentése végett minden lehetséges helyen tartály-vizet fogunk használni, főleg a termő-kertek öntözésére (az élelmiszer-ellátásra később térünk ki). A hálózatra utaltság időszakában még igen sok egyéb lehetőség is adódik a spórolásra. Az étel-előkészítés és edény-takarítás közbeni lelkiismeretes vízhasználat, illetve a gyepek öntözésének elhagyása (vagy magának a gyepnek a felszámolása) is ilyen módszerek. De talán a háztartási felhasználásban bekövetkező legnagyobb változások a magunk és ruháink tisztításának területén következhetnek be. A zuhanyzás időtartamát könnyedén lecsökkenthetnénk pár percre a személyes higiénia és tisztaság sérülése nélkül. Valójában elegendően tisztán tarthatnánk magunkat egy vödör víz és némi szappan segítségével. Egy méltóságteljes élethez szükség lehet a rendszeres tisztálkodásra, de a fürdésnek és zuhanyzásnak a jelenleg megszokott pazarló módját el kell hagynunk. Ruháinkat is valószínűleg ritkábban mosnánk majd, ezzel talán némi egyensúlyt hozva a tisztasághoz túlzottan ragaszkodó kultúránkba.

Számtalan hasonló víztakarékos megoldással bemutathatjuk, hogy a nagy vízfogyasztás valójában a pazarlás következménye, így ennek jelentős csökkentése semmilyen, a jó élethez szükséges körülménytől nem vonna meg minket. Fontos itt megjegyeznünk, hogy a fenti és az ezután következő fogyasztásbeli változtatások (akár önkéntesek, akár kierőszakoltak) teljesen eltérő tapasztalatokat nyújthatnak az ezeket átélő egyének gondolkodásmódjának függvényében. Nagy szerencsénkre viszont hozzáállásunkon változtathatunk, még ha a körülményeken többnyire nem is.

Étel

Bármely gazdaság alapvető feladata az étel termelése és előállítása, a vízellátás biztosítása mellett. A jelenleg működő globalizált élelmiszeripar több okból is nagymértékben fenntarthatatlan. Az ipari élelmiszer-termelés nem csak különösen fosszilis üzemanyag-függő, de az általa alkalmazott technikák súlyosan pusztítják a tápanyag-gazdag termőtalajt (amely több száz év alatt termelődhet csak újra). A műtrágyák előállításához földgázra, a kereskedelmi nővényvédőszerek, csomagolóanyagok gyártásához és a munkagépek üzemeltetéséhez nagy mennyiségű kőolajra van szüksége az iparnak. A legkárosabbnak viszont az egész világot behálózó ellátási útvonalak bizonyulnak, amik a szállítás miatt szintén nagymértékben az olajtól függenek. Ausztráliában például egy átlagos, a szupermarketekből összeválogatható kosárnyi élelem 70,000 kilométert utazik a gyártótól a fogyasztóig (ha az egyes termékek által megtett távolságokat összegezzük) (1). Az Egyesült Királyságban egy másik tanulmány ezt a számot 241,000 kilométerben határozta meg (2). Az ilyen mértékű fosszilis tüzelőanyagoktól való függés meglehetősen problémás, nem csak a klímaváltozásban betöltött szerepe miatt, hanem a dráguló olajárak által előrevetített fenntarthatatlansága végett is.

Egy elégséges gazdaságban az élelmiszer-termelés túlnyomórészt helyi bio-gazdaságokban történne, permakultúrás vagy "biointenzív" elvekre alapozva (Holmgren, 2002; Jeavons, 2012). Ideális esetben ez az átalakulás önkéntes alapon és egyszerre menne végbe, de valószínűbb, hogy a fogyatkozó olajkészletek és emelkedő árak általi nyomás miatt, fokozatosan fog kialakulni. Kubában ez az átmenet egyszer már lezajlott, remek való életből vett példáját adva ezen folyamatoknak (Percy et al, 2010; Friedrichs, 2010). A Szovjetúnió összeomlása idején Kuba szinte egyik napról a másikra kellett alkalmazkodjon a drasztikusan lecsökkenő olaj-ellátottsághoz, ez pedig szükségessé tette az energiaigényes ipari élelmiszer-termeléstől való eltávolodást; ennek helyét a helyi, organikus termesztés vette át. Itt a kormányzat nagy szerepet kellett vállaljon az átállásban, de az igazi hajtóerőt a lakosság adta, az emberek hamar rájöttek, hogy éhen maradnak, ha nem termelik meg saját betevőjüket. Ez a kubai tapasztalat nagy hasonlóságot mutat a nagy gazdasági világválság idején megjelenő "enyhülés kertje" mozgalommal, illetve a II. világháborúban elterjedt "győzelmi kertekkel". A szükségszerűség mindig nagy mozgatóereje volt az élelmiszer-termelésnek.

Az jelenlegi élelmiszer-ipartól való eltávolodás egyik legfontosabb következménye a bio-gazdálkodás sokkal magasabb munkaerő-igénye. A környezetvédők túl gyakran hagyják ezt figyelmen kívül. Amíg széleskörűen elfogadott tény, hogy az organikus gazdálkodás terület-arányosan produktívabb lehet a gépesített földművelésnél (Jeavons, 2012), ehhez sokkal több emberi munkát is igényel. Ez a különbség elsősorban a gépi munka kiváltásából ered, de a szerves trágya és bio-növényvédelem is tipikusan időigényesebb lehet az ipari megoldásoknál (noha bizonyos permakultúrás gyakorlatok – mint például a növénytársulások ültetése – nagymértékben csökkenthetik, akár szükségtelenné is tehetik ezeket a beavatkozásokat). Ez tehát azt jelenti, hogy a bio-termelés teljes mértékben alkalmas az emberiség ellátására, de ehhez lényegesen mezőgazdasági munkásra van szüksége. Ezt el kell fogadnunk az elégséges gazdaságra való áttérés előfeltételeként, viszont beláthatjuk, hogy egyben sok pozitív következménnyel is járna. Egyszerre hozná újra közeli kapcsolatba a közösségeket a helyi termőfölddel – melynek fennmaradásukat köszönhetik, és válna előnyére az emberek egészségi állapotának – felváltva a sokak által gyakorolt statikus ülőmunkát a gazdálkodás sokkal aktívabb, szabad levegőn végzendő feladataira. A kormányzatoknak minden lehetséges eszközt be kell vetniük a helyi organikus termelés támogatására, első lépésként a szén-alapú energia árának megemelésével.

A bio-farmok városi külterületeken való elszaporodása mellett az elégséges gazdaságban szükség lesz a város területén belüli bio-termelés maximalizálására is. Ezt a gyepek felásásával és zöldségeskertté alakításával, a lehetséges területek gyümölcsfákkal való betelepítésével lehetne elérni. A zöld területeket termelés alá vonódnának, a parkok kis farmokká, vagy közösségi kertekké alakulnának, az alkalmas tetőfelületeken, erkélyeken és ablakpárkányokon zöldségeket, fűszer- és gyógynövényeket termeszthetnénk – vagyis általánosságban minden termesztési potenciált ki kellene használnunk. Sok külvárosi kertben csirkét lehetne tartani tojásukért, esetleg kisebb lábasjószágokat, például kecskét tejükért. Az állatok ezenkívül remek trágyát is biztosítanak, illetve különböző permakultúrás rendszereket is rájuk alapozhatnánk. A beton-utak felásása ugyan valószínűleg túlzottan energia-igényes feladat lenne, mégis nagy lehetőségek rejlenek a kocsifelhajtók, gyalogutak és parkolók tetején kialakított emelt zöldségágyak létrehozásában. A házak árnyékos oldalán gombát, a vízgyűjtő-rendszerek egyes elemeiben halakat lehetne nevelni – a városlakókat friss, egészséges halhússal ellátva.

De még egy elégséges gazdaságban is elvárhatjuk, hogy a háztartások "importálnának" különböző ételeket és hozzávalókat, ha nem is a világ másik végéről, de a környékbeli vidéki területekről biztosan. Ez valójában mindenképpen szükséges is lenne a városi területeken, mivel a rendelkezésre álló termelési terület egyszerűen nem lenne elegendő a szigorú értelemben vett önellátás megvalósításához. Egy közelmúltban publikált tanulmány szerint a kanadai Torontó városa legfeljebb a 10%-át tudná előállítani a lakosainak ellátásához szükséges zöldség- és gyümölcsmennyiségnek, amennyiben minden elérhető területet átállítanának a növénytermesztés szolgálatába (McRae et al, 2010). Vagyis a városi termelési potenciál teljes kihasználása mellett még mindig importálni kellene a zöldség- és gyümölcs-szükséglet 90%-át, nem beszélve a hús-, ásványi anyag- és egyéb szükségletekről. Míg bizonyos városok némileg jobban is teljesíthetnének (pl. Havanna), a torontói tanulmány egyértelműen bizonyítja, hogy a városi területek rendkívüli módon függenek a rajtuk kívülálló működőképes élelmiszer-termelő és -elosztó rendszerektől.

Nem csak a termelési, a fogyasztási szokásaink is drasztikusan megváltoznának egy elégséges gazdaságban. Ahogy arra már a korábbiakban kitértünk, jórészt organikus és helyi termelésű élelmiszert vennénk magunkhoz, ami egyben az étkezés szezonalitását is magával vonná, így eltekinthetnénk a nem-szezonális termékeknek a Föld másik oldaláról való importjától. A különböző évszakos ételeket és alapanyagokat időben történő tartósításuk útján tudnánk legegyszerűbben elérhetővé tenni a szezonon kívül is. Általánosságban az élelmiszereket feldolgozatlan formájukban használnánk fel, szükségtelenné téve az eldobható csomagolást, eközben pedig lényegesen kevesebb húst is ennénk (különös tekintettel a vörös húsokra) – vagy vegetáriánusokká lehetnénk, a túlzott hús- és halfogyasztás elfogadhatatlan környezeti hatásai miatt. A húsfogyasztás visszaszorítása egyben hatalmas földterületeket nyitna meg világszerte az emberi élelmiszer-termelés előtt, amelyeket jelenleg takarmánynövények termesztésére, illetve legeltetésre használnak. A hústermékek iránti igény további csökkenését a termelés külső gazdasági hatásainak közvetlenebbé válása – internalizációja – is fokozná, nagymértékben megnövelve ezeknek relatív árát.

Végül, az emberi végtermékek komposztálása mellett ("humanure" – Jenkins, 2005) az elégséges gazdaság résztvevői szorgalmasan komposztálnának minden egyéb szerves hulladékot is a bio-trágyák iránti egyre növekvő igény kielégítése végett, mérhetetlenül lecsökkentve azon "hulladékok" mennyiségét, melyet manapság feldolgozó-üzemekbe és szemétlerakókba szállíttatunk. Mondhatnánk azt is, hogy az elégséges gazdaságban egy jó zsák komposzt értékesebb lesz egy zsák aranynál – és ha az olvasó ezzel nem tud egyetérteni, akkor valószínűleg még nem érzi át teljes egészében a fenntartható gazdaság lényegét.

Öltözködés

A víz- és élelmiszer-ellátás "megfelelő" mértékű biztosítása után a következő alapvető szükséglet a ruházkodás. Ennek elsődleges funkciója testünk melegen tartása, másodlagos feladata – legalább is társadalmunk jelen formájában – a meztelenség leplezése. Mindazonáltal ezen funkciókat a mai fogyasztói társadalmakban már jórészt elfelejtettük, az öltözékünk legfontosabb feladata mára már az egyéniség és a társadalmi helyzet kifejezése lett. Egy elégséges gazdaságban a divat-ipart hiábavaló luxusként kezeljük majd, és ennek megfelelően az elsők között tűnne el az iparágak sorából. El kell viszont fogadnunk, hogy az emberek mindig is törekedtek, és valószínűleg ezután is törekedni fognak a ruházatuk általi önkifejezésre, így a "stílus" nem eltűnne, inkább átalakulna az ilyen társadalmakban. Kifejlődne a megfelelőség esztétikája, és hamarosan a "vadi új" divatos megjelenés szociális elvárásai a történelem egy letűnt, furcsa szokásává fognak válni, az új generációk számára érthetetlenül.

A rövid- és középtávú jövőben – mondjuk a következő néhány évtizedben – a fejlett országokban az öltözködés elégséges gazdasága egyszerűen az új ruhaneműk vásárlásának megtagadásából fog kialakulni. A már meglévő hatalmas – eldobott, vagy használatlan – "second-hand" ruha-hegyek könnyedén elláthatnák mindannyiunk alapvető öltözködési szükségleteit hosszú évekig. Valóban, a mai felnőttek többsége már valószínűleg könnyedén megélne tíz évig, vagy akár egy életen át is jelenlegi ruhatárából, hiszen a fejlett világ lakosai vitathatóan nagy mennyiségű ruha-felesleggel rendelkeznek. Az elégséges gazdaságban a ruháinkat újrahasznosítanánk és cserélgetnénk, emellett nagy szakértelmet szereznénk a varrás és foltozás területén. Testünk melegen tartása és mezítelenségünk eltakarása szempontjából öltözködési szükségleteinket így könnyedén és elegendően kielégíthetnénk. Az ilyen gazdaságban kialakult, általam elképzelt öltözködés iránt tanúsított hozzáállást remekül összefoglalja a következő, Thoreau-tól (1982: 278) vett szakasz: "Aki végül is talál magának valami tennivalót, nem lesz szüksége egy új öltönyre ahhoz, hogy azt véghez vigye", illetve "...ha a felöltőm és nadrágom, kalapom és cipőm is alkalmas Isten tiszteletére, másra is megfelelnek, nem igaz?". Thoreau mondandója – melyet nem kell vallásosként értékelnünk – itt annyi, hogy egy méltóságteljes és szenvedélyes élet nem a "szép" öltözékünknek függvénye.

Hosszú távon természetesen nem lenne elegendő a meglévő ruhaneműk újrafelhasználása és foltozgatása. Új öltözékeket kell majd előállítanunk, és az elégséges gazdaságban ezt elsősorban nem a profit-maximalizáció vagy az új divatok követésének vágya miatt, hanem a funkcionalitás és fenntarthatóság jegyében tennénk. Az olyan anyagok használatát, mint a nylon, a poliészter és a pamut, minimálisra csökkentenénk, mivel ezek előállításához kőolaj-származékokra van szükség – így nem is biológiai lebomlásúak; a gyapot termesztése pedig nagy mennyiségű növényvédő szert igényel. Praktikus, ökológiailag semleges anyagokat használnánk helyettük, mint például a mezőgazdasági kender, vagy az organikus gyapjú. Ugyan a fenntartható ruházkodás ilyen formája bizonyosan másként festene a mai divathoz képest, emlékeznünk kell, hogy a ruha-fogyasztói szokások – mint minden egyéb fogyasztás esetében is – a kultúrából fakadó szociális gyakorlatból származnak, így amint egyre több ember visel majd másodkézből származó, vagy fenntarthatóan kialakított ruházatot, az új társadalmi elvárások hamar kialakulnak majd. Kétségkívül eljön majd az idő, amikor az "előkelő divatot" követők lesznek majd ízléstelennek és stíluszavarosnak bélyegezve, jelezve számunkra az új korszak eljövetelét.

Lakás

A menedék biztosítása egy különösen nehéz és bonyolult kérdés. Időnként a jó szándékú "zöld" emberek a jövő ökovárosait valamiféle techno-utópiaként képzelik el, ahol mindenki millió-dolláros ökoházakban lakik – mint amilyeneket az építészeti folyóiratokban is dicsőítenek –, vagy egyfajta agrárfaluként, ahol mindenki saját építésű vályogházban, esetleg használt gumiabroncsokból épített "földhajóban" (earthship) lakik majd. Az igazság valójában az, hogy a következő néhány kritikus évtizedet az emberek többsége a már létező külvárosi területeken fogja átvészelni. Más szavakkal, a jelenleg álló családi- és társasházak fogják jelenteni sok esetben azt a menedéket, amely 20-30-40 év múlva is otthont ad majd legtöbbünknek. Így amíg fontos feladat a környezettudatos építkezést segítő technológiák és módszerek további kutatása, és nyilvánvalóan megvan a helye a vályogházaknak és földhajóknak is, a már meglévő városi és külvárosi épület-állomány az előrelátható jövőben továbbra is rendelkezésünkre fog állni. Aligha fogunk ledönteni és újraépíteni minden városrészt, csak hogy ezután természetközelibb módon élhessünk bennük. Fontos, hogy ezt felismerjük, és ne szakadjunk el nagyon a valóság talajától egy alapvetően újszerű városi infrastruktúra álomképével. Az előrelátható jövő ennél sokkal prózaibban fog alakulni, és az itt körülvázolt elégségesség távlatai elfogadják és támogatják ezt a realista jövőképet.

Az öko-tündérmeséken való álmodozásnál sokkal fontosabb és sürgősebb feladat a létező infrastruktúra lehető leghatékonyabb felhasználásának kitapasztalása – mely feladatot David Holmgren (2012) a "külvárosok energia-lejtő utáni jövőre való áttervezéseként" ír le. Ez magában foglalhatja bentlakók fogadását, esetleg lakókocsik kihelyezését a hátsó udvarokba a további városi terjeszkedés megelőzésére, vagy az ablakok és ajtók szigetelését, függönyök kihelyezését az energiahatékonyság növelése érdekében. Jelentheti a villanykörték cseréjét, vagy egy energiatakarékos hűtőgép, esetleg egy újabb víztartály beszerzését is. Nyilvánvalóan vele járna a nagy összegű, kizárólag esztétikai indíttatású felújítások elhagyása, esetleg a lemondás a ház játékszobával való kibővítéséről. Sokféle cselekedettel (vagy nem-cselekedettel) járulhatunk hozzá tehát a létező helyzet és a kilátások javításához.

Szintén meg kell említenünk, hogy lehetőségeinknek komoly határai is vannak. A meglévő lakásállomány többé-kevésbé az, ami. Vagyis egy rosszul megtervezett ház sosem fog földhajóvá alakulni, az áttervezés mértékétől függetlenül. De a komolyabb probléma itt talán abban rejlik, hogy sok városi környezetben a lakhatás olyan költséges, hogy a lakásvásárlás, vagy egy lakás bérlése érdekében az emberek gyakran hosszú munkaidejű, nyomasztó állásokba kényszerülnek, csak azért, hogy tetőt tudhassanak a fejük fölött. Ez a kapitalizmus egyik legalattomosabb megnyilvánulási formája – biztosítja, hogy a rendszert otthagyni kívánó emberek anyagilag ne engedhessék meg maguknak a menekülést. Ez a szerkezeti "bezárás" egy nagyon is valós probléma (Alexander, 2012f), és a lakhatás költségei nem kis szerepet játszanak benne. A kitörésre való leghatékonyabb módszer a tulajdonjogi törvények jelentős megváltozása híján az ilyen drága városok elkerülése. Elismerem, hogy ez nagyon nehéz lehet némelyeknek, ha munkájuk, vagy családjuk már az adott városhoz köti őket. Az ilyen embereknek valószínűleg a legjobb esélye az ingatlanok sűrűbben való lakása, hogy az eleve magasabb árakat többfelé oszthassák szét. Viszont az elégséges társadalom felé haladva egyre többen kerülik majd el az ehhez hasonló drága helyeket, ezzel előreláthatóan a kisebb városok fellendülését, elfalusiasodást okozva. Mindkét változás jelentős és kellemes enyhülést fog okozni a folyton terjedő, túlnépesedett városi területek betonerdejeihez képest.

Az idő előrehaladtával a meglévő lakásállomány cserére szorul majd, és az elégséges gazdaság bizonyos elvárásokat fog támasztani az új épületek iránt. Az építőanyagokat a lehető legkisebb távolságról lesz érdemes beszerezni, a hosszútávú tartósságot és a legszigorúbb energiahatékonysági irányelveket is figyelembe véve. Valószínűsíthető lesz a szalmabála- és vályogházak elterjedése – de nem szabad elfelejtenünk, hogy a jelenleg álló épületek cseréje több évtizedet vesz majd igénybe. A költségek csökkentésének érdekében egyre többen vesznek majd részt saját otthonuk, és közösségük egyéb épületeinek kalákás felépítésében. A felhasznált készletek védelmének, és a fűtendő térfogat csökkentésének érdekében a házak lényegesen kisebbek lennének a fejlett nemzetekre ma jellemző méreteknél, és sűrűbben is lakják majd őket. Nagyon szerény otthonok lesznek ezek – nem úgy, mint az építészeti folyóiratok ökoházai –, de egyben megfelelőek is.

Egy elégséges gazdaság emellett támogatna egyéb kreatív, nem-konvencionális lakhatási módszereket is. A nyugalmazott szállítókonténereket például könnyedén át lehetne alakítani egyszerű lakhelyekké, a diákok pedig tölthetnék tanuló éveiket valaki hátsó kertjében egy fészerben, vagy sátrat verve ott (Alexander, 2010). Hogy ismét Thoreau szavait idézzem (1982: 283): "Vizsgáld hát meg először, hogy milyen csekély is a feltétlenül szükséges menedék." Később emlékeztet minket arra, hogy míg a "civilizált" emberek gyakran 20-30-40 évnyi fáradozásuk bérét fordítják otthonaikra, a néhai amerikai indiánok elégedetten éltek wigwamjaikban, melyeket első alkalommal 1-2 nap alatt építettek fel, majd költözés esetén néhány óra alatt fel- vagy le tudták húzni azokat; és minden családnak megvolt a saját sátra, vagy a helye egy másikban. Thoreau egy Gookin nevű embertől is idéz, aki a Massachusetts kolónia indiánjainak felügyelőjeként 1674-ben így írt: "Gyakran fordultam meg az általuk lakott wigwamokban, és tapasztalataim szerint melegségük a legjobb angol házakéhoz mérhető." Vajon bölcsek voltak az indiánok, amikor elhagyták sátraikat a 40 évnyi munkába kerülő, "civilizált" lakhelyekért cserébe? Egy elégséges gazdaságban, ahol a házak teljes költségét és minden előnyét számításba vennénk, az emberek választása valószínűleg sokkal közelebb esne a wigwamokhoz, mint a McVillához. Az egyszerűbb megoldást pártoló családok számára végül a választásukból fakadó egyetlen problémát a nyakukba szakadó néhány évtizednyi szabadság eltöltése jelentené. A meglévő lakáskészletek kreatív megújításának pedig csak a képzeletünk szabhat határt.

Energia

Áthághatatlan természeti törvény, hogy a gazdaság aktivitásának fenntartása energiát igényel; ebből következőleg a gazdaság mozgatásához szükséges energia mennyisége a gazdasági folyamatok természetének és mértékének függvénye. Az energia tehát minden gazdaság hajtóereje, így az elégséges gazdaságé is. Viszont az energiaszükséglet tekintetében a különbség a növekedés-alapú gazdasághoz képest aligha lehetne határozottabb. Amíg a növekedés gazdasága fenntartásához a hozzáférhető legtöbb, legalacsonyabb piaci árú energiát igényli, az elégségesség megvalósításához csak az az energiamennyiség szükséges, ami biztosítani tudja mindannyiunk megfelelően szerény életkörülményeit. Ez lényegesen kevesebb lenne a mai energiafelhasználásnál, így biztosíthatnánk jórészt megújuló forrásokból, noha a pontos értékek egyelőre meghatározhatatlanok. Egy nagyon durva becslésként feltételezhetjük, hogy az energiaszükséglet a mai nyugat-európai fogyasztásnak nagyjából a fele, vagy még kevesebb lehetne (Trainer, 2012c).

A növekedés-alapú gazdaságok – elsősorban a legfejlettebbek – veszélyes mértékben függenek az olcsó és bőséges olaj-ellátástól, amely egy véges, nem-megújuló forrás, így kitermelése a jövőben elkerülhetetlenül tetőzni, majd hanyatlani fog. Ezen kívül a tudományos közösség elsöprő egyetértésben vallja, hogy a fosszilis üzemanyagok (olaj, földgáz, kőszén) nagymértékben hozzájárulnak a klímaváltozás kialakulásához. Ezen problémákból arra kell következtetnünk, hogy a gazdaságnak mihamarabb (1) ellenállóvá kell válnia a csökkenő olajkészletekkel és emelkedő olajárakkal szemben, illetve (2) a további klímaváltozást elkerülendő a lehető legnagyobb mértékben szén-mentesíteni kell magát. De mivel a fosszilis üzemanyagok – különösen az olaj – ilyen hatékony energiaforrásnak, illetve gazdasági hajtóerőnek bizonyultak, feladásuk lényegében a fejlődés-alapú gazdaság feladását is jelentené. Ezen feladat végrehajtására természetesen egy nemzet sem tűnik felkészültnek – legalábbis egyelőre nem. Az Anyatermészet mindemellett hamarosan nagyon meggyőzővé válhat majd, és a jelek szerint a győzködést már meg is kezdte (Gilding, 2011).

Az elégséges gazdaság viszont, ha valaha is elfogadjuk, egy 'széntelenített', vagy nagyon alacsony szénfelhasználású gazdaság lenne, ezért az erre történő átállás során el kell majd fogadnunk a jelentősen lecsökkent termelést és fogyasztást is. Ez azonban nem jelentene szükségképp problémát, mert ahogy azt már bemutattuk, az elegendőség gazdaságában a fogyasztási szint a mainál jóval alacsonyabb lenne, így az sokkal kevesebb energiát is venne igénybe. Ezen alacsonyabb szükségletek tovább csökkennének az energiafelhasználási hatékonyság növekedésével, és a megőrzési törekvésekkel egyaránt (Alexander, 2012b).

A gazdaság szén-mentesítésének legnagyobb akadályozó tényezője jelenleg abban rejlik, hogy a megújuló energiát hasznosító rendszerek – így például a napelemek és szélturbinák – előállításához is fosszilis tüzelőanyagokat használunk. Tudomásom szerint a mai napig nem létezik olyan megújuló rendszer, melynek gyártása megoldott tisztán megújuló energiaforrásokból. Ennek fő oka, hogy a napelemek és szélturbinák olyan anyagokból épülnek fel, amik jelenleg nem hozzáférhetőek pusztán elektromossággal üzemeltetett gépek segítségével. Amíg ez a probléma fennáll – ha valaha egyáltalán megoldódik –, a megújulóenergia-rendszerek megépítéséhez olajra lesz szükségünk, így az általam felvázolt elégséges gazdaságban ez egy "szükséges rossz" lenne. Vagyis ez volna a fosszilis üzemanyagok egyetlen indokolható felhasználási módja. A megújuló rendszerek előállításától eltekintve tehát a gazdaság általános célja az elektromosság használatára való lehető legnagyobb fokú átállás lesz. Idővel talán az energiahálózat fejlesztése is megoldhatóvá válik kizárólag megújuló forrásokból, bár ez jelenleg messze nem bizonyos.

Nem kívánom elbagatellizálni a gazdaságok alacsony-energiájú, jórészt szén-mentessé való átalakításával járó kihívásokat. Nyilvánvalóan nem tudok választ adni minden, az átállás végrehajthatóságával kapcsolatban felmerülő problémára sem. Példának okáért a nukleáris energia lehetséges szerepvállalását érintő kérdések is tisztázatlanok (noha személy szerint erősen kétlem, hogy ez lenne a megoldást jelentő csodafegyver). Csak azt állíthatom biztosan, hogy ha el akarjuk kerülni egy elszabadult klímaváltozás, és / vagy egy kezeletlen olaj-hanyatlás súlyos gazdasági következményeit, akkor az energia – mindenekelőtt az olaj – fogyasztásának csökkentése, és a gazdaság általános szén-mentesítése kell legyenek az elsődleges céljaink. Véleményem szerint ezen feladatok teljesítése egy elégséges gazdaság kialakulásában kell betetőzzön.

Szállítás, közlekedés

Ma az emberek és árucikkek mozgatása adja az energiafelhasználás egyik legjelentősebb módját. A globalizált gazdaság energiaigénye különösen magas, mivel az árucikkek gyakran származási helyüktől több ezer kilométerre kerülnek fogyasztásra. A tény, hogy már egy milliárdnál is több autó és egyéb könnyű jármű szeli az utakat, még feljebb tornássza az igényeket. Fontos megjegyeznünk azonban, hogy a globalizált gazdaság és az autó-függő kultúra csak a legutóbbi évtizedek során alakulhatott ki, mivel ezt a nagy mennyiségű, olcsó olaj tette csak lehetővé. Ezért lehetett gazdaságilag indokolható Ausztráliában termett almákkal ellátni az alaszkai vásárlókat, vagy elautózni a sarki boltig, ha elfogyott a tej – ilyen alacsonyak voltak a szállítás költségei. Az olajárak növekedésével az embereknek újra kell majd gondolniuk autóhasználati szokásaikat, de a globális kereskedelem jelentős része is gazdaságtalanná válik majd a dráguló olaj árának átterhelődése miatt. Egy elégséges gazdaság üdvözölné és aktívan támogatná ezeket a folyamatokat – melyek időközben már kérlelhetetlenül el is indultak.

Az első következmény ekkor a gazdaságok re-lokalizációja lesz (Rubin, 2009). Ahogy a világgazdaság jelentős részét megbénítják a magas olajárak, az helyi termelők visszanyerik versenyelőnyüket. Az eddig messziről importált termékek jelentős részét sokkal gazdaságosabb lesz helyi szinten előállítani (Nyílt forráskódú termékfejlesztés). Ez különösen igaz az élelmiszer-termelésre, mivel ahogy azt már korábban kifejtettük, az ipari élelmiszer-ellátó rendszer olajfüggése sokrétű, nem csak a szállítás, de a rovarirtók és csomagolóanyagok előállítása miatt is. Az olajárak emelkedésével ezek a megoldások nem lesznek többé megfizethetőek. Ennek eredményeképpen előtérbe kerül majd a helyi, organikus élelmiszeripar, jelentősen lecsökkentve a szállítás és a termelés energiaigényét egyaránt.

Ugyanezen gazdasági erők végül ellehetetlenítik majd a globalizált gazdaság minden további olajfüggő árucikkét is. Amint a szállítmányozás többletköltségei meghaladják a tengerentúli olcsó munkaerőből adódó megtakarításokat, a termelés át fog tevődni a helyi gazdaságba (1). A relokalizáció tehát várhatóan nem egy felülről induló kezdeményezés, de nem is a környezettudatos emberek kritikus tömegének gazdaságra gyakorolt nyomása miatt fog bekövetkezni – hanem egyszerűen a globális kereskedelem fokozódó gazdaságtalansága miatt. Ha a klímaváltozás által okozott anyagi károkat átvezetnénk az olajárakra – ahogyan az elégséges gazdaságban ezt meg kell majd tennünk –, az átalakulás még gyorsabban mehetne végbe. A kritikus pont mindazonáltal a megfizethetőségtől függetlenül az elégséges gazdaság energia-minimalizálási törekvése lenne, a közlekedési ágazat energiaszükségleteinek a termelés áthelyezésével történő csökkentése által. A fennmaradó minimális mértékű globális kereskedelmet valószínűleg hajózással oldanánk meg, épp úgy, mint az olaj-korszak előtti időkben. A vidék által előállított élelmiszer pedig elsősorban villanyvasút által juthatna el a városokba.

A fent vázolt másik probléma az autóvezetési szokásainkhoz köthető. A gazdaság szénmentesítésének érdekében az embereknek sokkal ritkábban, vagy egyáltalán nem lenne szabad volánhoz ülniük. Az elektromos autók szintén nem úszhatják meg sorsukat, mivel előállítások nagymértékben függ a fosszilis üzemanyagoktól, illetve az emberek többségének továbbra is megfizethetetlenek maradnak. Fontos még megjegyeznünk, hogy a jelenleg az utakat szelő billiós nagyságrendű kőolaj-üzemű járműmennyiséget hosszú évtizedekbe tellene elektromos gépjárművekre cserélni, a klímaváltozás és az olajcsúcs átmeneti, egyéb eszközökkel történő enyhítésére pedig nincs elegendő időnk (illetve pénzünk). Egyetlen megoldásként a jövőben sokkal kevesebbet kell majd vezetnünk. Ez sok esetben egyáltalán nem is okozna nehézséget, ugyanis különböző tanulmányokban már bizonyítást nyert, hogy az autóutak közel fele 5 kilométernél (2), egyharmada pedig 3 kilométernél is rövidebb (3). Ezeket többnyire könnyedén helyettesíthetnénk gyaloglással, kerékpározással, vagy tömegközlekedéssel.

Ugyanakkor az autózás mérséklésének komoly strukturális akadályai is vannak, melyeket nem hagyhatjuk figyelmen kívül. Sokaknak ez az egyetlen lehetősége a munkába járásra, így a "szállj ki az autódból" felhívás jogosan bosszanthatja őket, ha alternatíva híján képtelenek áttérni más közlekedési módra. De a külvárosok kialakulása is az olcsó olajnak köszönhető; mivel a városok szétterjeszkedését az olcsó közlekedés tette lehetővé. Viszont manapság, a növekvő olajárak mellett a nagy távolságú ingázás egyre problémásabbá válik, nem csak a költségvonzat miatt, de környezeti szempontból is. Erre a problémára sincs kész csodaszer, de talán a leghatékonyabb megoldás az elektromos tömegközlekedési hálózat – úgymint a helyi vasút- és villamos-vonalak – nagymértékű fejlesztése, illetve egy jó kerékpár-infrastruktúra kiépítése lehetne. A szén-alapú energia áremelése további gazdasági ösztönzést adhat az autózásnak a csak szükséges esetekre való korlátozásához.

De van egy még alapvetőbb változás, melynek be kell majd következnie, a már tárgyalt re-lokalizációhoz kötődően. A fentiekben az elégséges gazdaság globális kereskedelemtől való eltávolodására összpontosítottunk, melyet a szállításhoz szükséges energia drágulása és környezet-károsító mivolta fog előidézni. Az autózás tekintetében viszont a megoldás nem annyira a termelés régióba koncentrálása, hanem minél nagyobb részének a háztartásban, illetve közvetlen helyi közösségben tartása lesz. Ez valójában az elégséges gazdaság egyik kulcsfontosságú jellegzetessége lesz (ahogy azt a későbbiekben kifejtjük). Ha ez az átalakulás végbemenne, az autózás sokak számára szükségtelenné válna, mivel a munkahelyek többsége vagy otthonra, vagy egy rövid gyalogtávra tevődne át. A nagyobb távolságokat kerékpárral, vagy tömegközlekedéssel tehetnénk meg, és talán bizonyos esetekben a lovak és szekerek is visszatérnének az utakra. Általános szabályként tehát az emberek és árucikkek a mai fejlett nemzetekhez képest lényegesen kevesebbet utaznának (Moriarty és Honnery, 2008). Vagyis az elégséges gazdaság egészében véve egy elsősorban helyi gazdaságként működne.

Munka és termelés

Az elégséges gazdaságot megvizsgálhatjuk a munkavégzés és termelés folyamatában bekövetkező alapvető változások vonatkozásában is. A legfontosabb ezek közül az az előzőekben taglalt folyamat, melynek következményeképp a háztartások a fogyasztás mellett ismét a termelés helyszínévé is válnak majd. Ez részben önkéntes választás eredménye lesz, de nehéz gazdasági helyzetekben (pl. magas munkanélküliség esetén) sok háztartás a gazdasági szükségesség miatt fog rákényszerülni a változtatásra. Az elégséges gazdaságban ahelyett, hogy másokat fogadnánk fel az élelmünk megtermelésére, ételeink és ruháink elkészítésére, gyermekeink gondozására, házunk fenntartására, a lehetőségek szerint többnyire mi magunk gondoskodnánk az ilyen feladatok elvégzéséről. Ezen kívül a háztartások időnként kereskedelemre, vagy cserére szánt termékeket is előállítanának, mint például bútorokat, cserépedényeket, ruhákat és ételt, hozzájárulva a helyi gazdaság kiterjesztéséhez. A kézműves mesterek ezt még speciális áruikkal is kiegészíthetik, úgy mint hangszerek, festmények és egyéb szerszámok elkészítésével.

Nem szabadna elfelejtenünk, hogy nem is olyan régen még az otthoni termelésnek ezen formái számítottak az általánosnak, és a mesterek továbbörökítették tudásukat a következő generációkra – másként az átállás nagy nehézségeket fog okozni, amint újra fel kell majd találnunk a kereket. Sajnálatos módon az otthoni termelést ritkán illetjük az azt megillető tisztelettel, így az mára súlyosan alul-értékeltté vált. Szerencsétlen következménye a feminista mozgalmaknak, hogy az otthontermelés gyakran rossz hírbe került miatta. Nyilvánvaló, hogy amikor a kulturális elvárások a nőket az otthoni tennivalókba kényszerítik, míg a férfiak a formális gazdasági intézményeket és a kormányzatot irányítják, tökéletesen érthető, hogy a nők felszabadulása látszólag a családi fészek elhagyását, a formális munkaerőhöz való csatlakozást és az otthoni termelés kiutalását vonta maga után. De az egyenlő szabadságjogok kiharcolásának fontossága nem kellett volna, hogy az otthonmaradást valamiképp az elnyomás és a kudarc jelévé tegye. Az otthontermelés egy nagyon méltóságteljes elfoglaltság is lehet, amennyiben azt nem kényszerítik rá az egyik nemre. Az elégséges gazdaságban az otthontermelést (akár nők, akár férfiak, akár mindketten végezzék azt) annak fogadnánk el, ami – minden gazdaság szívének és első számú mozgatójának (Astyk, 2012).

Mindazonáltal az elégséges gazdaság nem feltételezné a szigorúan vett háztartás-szintű önellátást. Az esetek többségében ez nem lenne sem kívánatos, sem megvalósítható. A termelés jó része továbbra is a háztartáson kívül zajlana, de az áruk természete, és a termelést mozgató értékek egészen más formát öltenének. Az elsődleges feladat az alapvető igények – úgy, mint élelem, ruházat, menedék, szerszámok és orvosság – kielégítése lenne, és a motivációt a jó élethez szükséges körülmények megteremtése, nem pedig a luxuscikkek biztosítása és a felesleges bőség fenntartása jelentenék. Amíg néhány nagy gyárra valószínű továbbra is szükségünk volna bizonyos anyagok és fejlett technológiai eszközök előállításához, a kis magáncégek és munkás-szövetkezetek többnyire felváltanák a nagy részvénytársaságokat, a helyi zöldséges és vaskereskedés visszaköltözhetne a főútra, és a közösségi tulajdonú és működtetésű farmok ellátnának mindenkit élelemmel.biztosításához.

Mivel az elégséges gazdaság fogyasztási szintjei a mai fogyasztói társadalmakénál jóval alacsonyabbak, említést érdemel, hogy ennek megfelelően a termelés szintje is hasonlóképp lecsökkenne. Ez az emberek többségének lényegesen rövidebb munkaidőt jelentene – legalábbis a formális gazdaságon belül –, sokkal több szabadidőt hagyva a pihenésre és a szükséges otthoni termelésre. Ennek egyik következménye a munka és szabadidő közti éles határvonal elmosódása lenne, amint az emberek sokkal több időt töltenének az otthoni megélhetésük és kényelmük biztosításával, a saját tempójukban és saját igényeik szerint. Ugyanakkor meg kell még említenünk, hogy bizonyos tekintetben – például az élelmiszer-termelésben – sokkal több munkára lesz majd szükség a fosszilis üzemanyagok termelésből való kiszorulásával. Az elégséges gazdaságban tehát bizonyos, hogy a mezőgazdaságban dolgozók száma jelentősen megnövekedne, de ez közel sem tekinthető visszalépésnek, hiszen a farmokon végzett munkát sok okunk van az irodai és gyári elfoglaltságokhoz képest pozitív fejleményként elfogadni. Az emberek a szabad ég alatt dolgozhatnának, kezükkel a földben, újra kapcsolatba lépve az alapvető szükségleteiket kielégítő, létfontosságú természeti rendszerekkel.

Megjegyzések, hivatkozások

• Az elégséges gazdaság az onfenntartogazdasag.blogspot.com oldalon.

Kapcsolódó témakörök

• Halász mese

  

  Tárgyaink története - Story of Stuff HUN

• Kisléptékű Termékelőállítók és Szolgáltatók
• Slow mozgalom
• Szakpolitikai ajánlások a fenntartható fogyasztás elősegítésére (2013)
• Gyors üzleti tanácsok