FANDOM


Forrás: Bicsák Tamás E-demokrácia tanulmánya: Az online kommunikáció bevonása a települési döntéshozatalba (BME Diplomamunka, 2018)


Általában a demokráciáról Szerkesztés

Az eredeti ógörög szó nagyon egyszerűen fordítható magyarra, és közismertnek is tekinthető, röviden: népuralom [Pintér et al. (2003)]. Azonban a demokráciának, mint társadalmi konstrukciónak számos kritériuma vita tárgya, és ezek az álláspontok még földrajzilag, történetileg és kulturálisan sem egységesek vagy állandóak. Nem csak a szó ógörög eredetű, de a népuralom első ekképp nevesített előfordulása is ott lelhető fel a történelemben. A korábban arisztokratikus berendezkedésű Athént Kr. e. 621-ben Drakón arkhón kezdte megreformálni, melyek közül a mi szempontunkból kiemelkedik, hogy megszüntette a származási előjogokat. Ezek a törekvések érvényesültek a továbbiakban Szolón arkhón reformjaiban (Kr. e. 594), aki származási helyett vagyoni alapokra helyezte a politikai jogköröket. Több, itt nem részletezett megtorpanást és visszarendeződést követően mindezen folyamatok Kleiszthenész Kr. e. 508-ban meghirdetett reformjaiban teljesedtek ki, amely során a legfőbb hatalmat az έκκλησία (ekklészia, népgyűlés) kezébe adták, amely évente 40 alkalommal ülésezett és közvetlenül döntött a legfontosabb kérdésekben. Az ókori athéni demokrácia indokolatlanul mély ismertetésétől eltekintve egyéb fontos vonásai voltak az egyes tisztviselők határozott időre való választása vagy sorsolása, illetve a demokráciára veszélyesnek ítélt emberek politikai életből való kizárása ( ὀ στρακισμός, osztrakiszmosz, cserépszavazás) [Harmath (2015)].

Integration

A nyomonkövethetőség fontos szempont a közösségi finanszírozásban.

Mindezen intézmények a modern ember számára is ismerősek és példaértékűek lehetnek, azonban a történtek árnyoldalai kevésbé élnek a köztudatban. Az athéni lakosság mindössze tíz százaléka rendelkezett politikai jogokkal, és még ezen emberek közül is viszonylag kevesen tudtak élni velük, hiszen a gyakorlatban csak azok tudtak részt venni a népgyűléseken, akiknek volt elég anyagi fedezetük, és ebből következően ezen időre nélkülözni tudták megélhetésük gyakorlását. Könnyen belátható, hogy a ma általános értékek alapján hasonló intézkedések bevezetését az általánosan demokratikusnak tartott országokban súlyos korlátozásokként értékelnénk. Mindemellett a kortársak és az utókor is kifejezetten negatívan értékelte a demokrácia időszakát, amely rövid is volt, Athén katonai kudarcai miatt a Kr. e. V. század végére felszámolták, ezen rövid idő alatt pedig csupán Athénban és néhány athéni befolyás alatt álló kisebb poliszban került bevezetésre [Harmath (2015)].

Noha az ókori Róma esetében köztársaság kornak nevezzük az Kr.e. 509 és Kr.e. 27 közötti időszakot, a valóságban ez még athéni demokráciánál is arisztokratikusabb és bonyolultabb államszervezet volt, amely rengeteg szempontból és aspektusból tett különbséget az ország lakossága között, amelyek polgári és politikai jogaik gyakorlása során is jelentős különbségeket eredményeztek. Elég csupán a plebejusok polgárjogi harcára gondolni a patríciusokkal szemben és akkor még nem is beszéltünk a provinciák lakói és a római polgárok közti jogi különbségtételről, stb [Tóth][Földi]. Amennyiben az ókori görög demokrácia esetében aggályaink lehetnek azzal kapcsolatban, hogy a mai értékrendünk értelmében demokratikus berendezkedés volt- e, úgy a római köztársaságról egyenesen kijelenthető, hogy a mai értékrendünk szerint nem volt köztársaság. Ennek fényében külön ironikus hogy a görög eredetű demokrácia (δημοκρατία) és a latin eredetű köztársaság (a res publica tükörfordítása), ma egymással igen közeli kapcsolatban álló fogalmak.

Egyszerűen történeti okai vannak, hogy a közhelyesen is a görög műveltségen és a római jogon alapuló euroatlanti világ esetében ezen kettő intézmény vált etalon történelmi hivatkozási alappá, ugyanis mindeközben egyéb népek is létrehoztak hasonló intézményeket a történelem folyamán. A vikingek például a thing nevű gyűléseiken döntöttek a fontos ügyekről, évente egyszer, amelyen minden szabad, fegyverforgatásra képes férfi részt vehetett, de – a korban egyedülálló módon – a távollévő férfiakat feleségeik, lányaik is képviselhették, sőt, egyes feljegyzések alapján néha önálló jogon is ott lehettek, igaz, ez utóbbi nem volt általános. A thing a törzs tagjai közül szabadon választotta a törzs vezetőjét, amely ugyan apáról-fiúra öröklődött, ám az aktuális vezetőt bármelyik thing gyűlésen kihívhatta bárki, aki önmagát nálánál kompetensebbnek tartotta. Ezt követően a döntési mechanizmus már nem éppen hasonlít a napjainkban bevett gyakorlatra – az aktuális vezető és a kihívó párbajoztak, életre-halálra –, a döntésre jogosultak köre azonban így is jóval szélesebb volt a demokrácia ősképeként beállított Athénhoz képest [Szitko (2017)][Molnár] [Szántó (2006)]. Mindennek ellenére a mai skandináv államok is a görög kifejezésből eredő demokrácia szóval jellemzik magukat – igaz a dán, a norvég és az izlandi parlament még őrzi nevében a “thing” szót. (Norvégia: storting – nagy thing, Dánia: folketing – a nép thingje, Izland: alþingi – mindenki thingje.) Az izlandi Alþingi kapcsán fontos megjegyezni, hogy a világ legrégebbi, azóta is folyamatosan működő parlamentje, melyet 930-ban alapítottak, és egészen 1800-ig komoly hatalommal rendelkezett, amikor is a dán megszállás szerepét jelképessé tette és elsorvasztotta.

Fénykorában a nyaranta több hétig tartó Alþingi ülések a sziget teljes lakosságának 10-15%-át (!) is megmozgatták, amely hallatlanul magas részvételi arány volt a közügyekben, a korabeli összehasonlításon túl abban az értelemben is, ha a kor technológiai színvonalát és a sziget domborzati viszonyait vesszük figyelembe [A short history of...]. Könnyen belátható, hogy az idealizált demokráciát valójában célszerű volna skandináv, mintsem görög vagy latin eredetű szóval jellemezni, hiszen ez a részvételiség egy igen magas, a világ más részein szinte ismeretlen foka. A szó jelentésének sokszínűségét azonban nem csupán a távoli múlt támasztja alá.

Néhány igen hatásos kérdéssel is rá lehet világítani a demokrácia „gumifogalom” jellegére:

  1. Elfogadható-e, belefér-e a demokratikus normáinkba a választójog vagyoni alapú korlátozása?
  2. A választójog nemi alapú korlátozása?
  3. A nyílt szavazás intézménye?
  4. Egyes pártok betiltása?
  5. Az életkor alapján vont cenzus?

Jelenlegi normáink szerint Európában, az amerikai kontinens túlnyomó részén, Ausztráliában, Új-Zélandon, vagy Ázsia bizonyos országaiban semmiképp sem lenne demokratikusnak tekinthető az első három kérdésre adott igenleges válasz. Akkor sem, ha a polgári forradalmak korában a csak meghatározott minimális vagyonnal rendelkező férfiakra kiterjedő, igen gyakran nyílt szavazással bonyolított választójogot, mint hatalmas demokratikus előrelépést ünnepelték világszerte [Harmath (2017)].

A pártok betiltása esetében még sokan a diktatúrákra asszociálnának talán, de mélyebben belegondolva ez koránt sincs így. A közvélemény szemében kiváló demokráciának tartott Németországban például nyilvánvaló történelmi okokból kifejezetten könnyű betiltani a szélsőséges pártokat, a német alaptörvény szövege szerint: „Alkotmányellenes az olyan politikai párt, amelynek célja, illetve követőinek tevékenysége a szabad, demokratikus államrend korlátozására, megdöntésére irányul, vagy Németország létét veszélyezteti” [Art. 21 II GG]. Hasonló jogszabályok a világ „demokráciáiban” – bármit is jelentsen ez – mindenütt vannak, és ebbe még bele sem számoltuk azokat a pártokat, amelyek bejegyzését tagadja meg hasonló okok miatt az illetékes hatóság. Az ötödik kérdésben ugyanakkor a közvélemény döntően semmi kivetnivalót sem talál. Ugyanazon közvélemény, amely „antidemokratikusnak” – bármit is jelentsen ez – érezné, ha a 4nemük alapján a nők nem gyakorolhatnának választójogot, magától értetődőnek veszi, hogy a 18 (sok helyütt, pl. Ausztriában csak 16) éves korhatár egy valós korlátozás a választójogukat gyakorolni kívánó tömegek előtt, kompetenciájuktól függetlenül, akkor is, ha akár csak a voksolás után egy nappal van a születésnapjuk. Ugyanezen közvélemény szemében – csak hogy az időbeliség jelentősége is felmerüljön – egészen az 1970-es évekig teljesen bevettnek számított a 20, 21, ritkábban 23 éves életkori cenzus világszerte [Omondi (2017)].

Noha nem tisztje jelen dolgozatnak a demokrácia definíciós problémáinak indokoltnál mélyebb feltárása, a fogalom nehezen meghatározható jellegét az olyan határesetek is alátámasztják, mint például Irán, Törökország, Oroszország, Slobodan Milošević Jugoszláviája vagy akár Vladimír Mečiar Szlovákiája, amely példák rávilágítanak a demokráciaértelmezések eltérő és széttartó voltára.

Ezen fenntartásokat egyfelől el kell fogadni a dolgozat további részében, másfelől éppen ezen rugalmas keretek teszik lehetővé a demokrácia folyamatos megújításának és átértelmezésének lehetőségét, akár pozitív, akár negatív értelemben.

Az e-demokráciáról Szerkesztés

Ahogy az előző fejezetben bemutatásra került, a demokrácia fogalma nehezen definiálható a természettudományokban megszokott pontossággal és kizárólagossággal, de még a társadalomtudományokban is viszonylag szélesen értelmezett. Mindez az e-demokrácia esetében sincs másként, sőt, a szakirodalmáról és a hozzá kapcsolódó sajtóanyagokról általánosságban elmondható, hogy az e- demokrácia és a kapcsolódó rokon fogalmak nem következetesen használtak , egy- egy jelenséget több néven is jegyez a szakirodalom, ugyanakkor egyazon fogalmakat gyakorta más-más jelentésben használ. Jelen dolgozat az e-demokrácia kifejezés használatát tekinti elsődlegesnek, azon okból, hogy etimológiailag az e-demokrácia kifejezés írja le a legkifejezőbben azt a világtrendet, amelynek nemzetközi és hazai folyamatait vizsgálni hivatott. Mint az esetek túlnyomó többségében, az „e-” előtag természetesen itt is az „elektronikus” kifejezés rövidítése. Szintén köztudomású, de fontos aláhúzni, hogy az elektronikus jelen esetben sokkal inkább jelent „számítógépest”, még pontosabban „internetest”, vagyis – egyáltalán nem példátlan módon – a szó egyfajta jelentésszűkülésen ment át a köznyelvben, hiszen szigorúan műszaki-fizikai értelemben elektronikus egy televízió, egy rádió, de tágan értelmezve még egy porszívó vagy egy konnektor is, lényegében minden, ami „árammal működik”. Ha mindehhez hozzávesszük az összetétel második felének többé-kevésbé közismert ógörög etimológiáját, akkor az „e-demokrácia” lényegében „internetes népuralomként” fordítható, amely a fogalom összes szakirodalomban elterjedt megnevezése közül jó eséllyel a legtalálóbb.

Az előző fejezetből világosan következik, hogy az „e-demokrácia” esetében kétszeresen is nehéz definíciós feladattal állunk szemben, hiszen mind a »demokrácia«, mind az »internetes«gumifogalmak. Amennyiben az etimológiai levezetés túl tágnak tűnik, úgy érdemes átnézni a releváns irodalmakat. Az Európai Parlament 2017-es jelentésében az e-demokrácia európai elterjedése mellett foglal állást, azonban szintén egy meglehetősen tág definícióval operál: „A Parlament jelentésében a hagyományos demokrácia információs és kommunikációs technológiai eszközökkel való támogatásaként és fellendítéseként határozza meg az e-demokrácia előnyeit, amely így kiegészítheti és megerősítheti a demokratikus folyamatokat (például az e- 6kormányzat, e-kormányzás, e-mérlegelés, e-részvétel és e-szavazás útján).” [E- demokrácia az... (2017)]. Itt máris elválik egymástól az e-participation, az e- governance és az e-government definíciója. Amíg az e-participation, azaz az e- részvétel, bevettebb magyar nevével élve az e-döntéshozatal során a választóknak közvetlen beleszólásuk van online a döntéshozatalba, addig az e-governance, azaz az e-kormányzás és az e-government, azaz az e-kormányzat ennél jóval szűkebb definíciók, melyek csupán a kormányzati mechanizmusoknak és a kormányzat működésének elektronikus, online nyomon követhetőségét és átláthatóságát jelölik ki célul [Cook et al.].

Magyarország kormánya edemokracia.magyarorszag.hu is oldalon foglalkozik olvashatunk a is kérdéssel, a magyar az kormány értelmezéséről az e-demokrácia tekintetében. Az oldal definíciója szerint: „Az e- demokrácia olyan szolgáltatás-együttes, amely az információs technológia segítségével ad lehetőséget az egyéneknek, a közösségeknek és az intézményeknek az információcseréhez, az ügyintézéshez és a közös cselekvéshez, s amelynek használatával nemcsak a közösség hat az egyénre, hanem a közösség bármely tagja is hatást gyakorolhat a közösségre, egyforma technikai és eljárási feltételek mellett.” Egyértelműen levonható konklúzió, hogy az e-governance és az e-government nem lekicsinyelhető tényezők az e-demokrácia esetében, hiszen a demokratikus beleszólás jogköre mit sem ér az ezt szavatoló intézmények ilyetén elérhetősége nélkül, fordítva azonban az e-kormányzás és az e-kormányzat, továbbá ezek egyéb rokon területei, például az e-ügyintézés megvalósíthatóak e-demokrácia nélkül is, azaz szükséges, de nem elégséges feltételei annak. A továbbiakban jelen dolgozat a köznyelvi értelemben vett e-demokrácia definíciót tekinti mérvadónak, azaz csakis az e-participation alapján nyugvó megoldásokat. Ez lényegében egybe is vág az internetes demokrácia elterjesztéséért Európa-szerte harcoló ún. kalózpártok definíciójával, igaz itt a definiálási kísérlet megint csak bonyolulttá válik, hiszen megjelennek olyan fogalmak, mint a likvid demokrácia, a deliberatív demokrácia, mindezek online verziója, a wikidemokrácia, vagy csak általános ernyőfogalomként a közvetlen demokrácia és az online közvetlen demokrácia. Ezek gyakorta egymással is ellentmondó definíciókat alkotnak, bizonyos szempontból egymás alesetei, más esetben éppen fordítva, és az egyes források értelmezése is rendre eltér [Antal (2009)], és későbbi fejezet tárgyai lesznek. Lényegében közös nevezőjük azonban, hogy az internetet mindannyian hasznos eszköznek tekintik hasonló céljaik – az 7állampolgári beleszólás bővítése – elérésében.

Így jelen dolgozatban az egyszerű „e- demokrácia” fogalom már csak azért is indokolt, hogy ezen különböző megfontolások szellemiségét egyesítse, minden egyéb részletkérdésen való nézetkülönbségen túlmutatva. Ugyanakkor az e-participation-nél szélesebb fogalmat indokolt választani, hiszen az e-governance és az e-government szükséges következményei és követelményei a hatékony e-döntéshozatalnak. Allegóriával élve az e-demokrácia lelke az e-döntéshozatal és a teste az e-kormányzás, az e-kormányzat, az e-ügyintézés, stb.

Az internet társadalmi szerepének rövid bemutatása Szerkesztés

Az e-demokrácia fogalmának mélyebb kutatása az internet fogalmának körüljárása nélkül olyan, mint a repülőgépekkel behatóbban foglalkozni a levegő fizikájának áttekintése nélkül, jóformán lehetetlen. Azonban ahogy a repülőgép esetében sem a hurrikánok kialakulását kell a levegő kapcsán mélyebben bemutatni, úgy az e- demokrácia esetében sem az internet szigorúan IT-s aspektusai az érdekesek, hanem sokkal inkább ezen találmány társadalmi hatásai. Közhelyszerű napjainkra, hogy az internet átalakította magánéletünket, kommunikációnkat, olvasási, művelődési szokásainkat és a politikum világába is betört, amely jelen dolgozat szempontjából legrelevánsabb társadalmi hatása.

A CMC fogalma Szerkesztés

Az internet – mint bármilyen más technológia a történelemben – az emberek használatára készült, és így természetesen nem tölt és nem is tölthet be más funkciót, mint a már meglévő emberi tevékenységek megkönnyítését, amely ugyanakkor szükségszerűen együtt jár ezen tevékenységek kisebb-nagyobb mértékű átalakulásával. Jelen kontextusban a kommunikációra gyakorolt hatása az elsődleges, így ezeket érdemes részletesebben is vizsgálni.

Természetesen az online diskurzus is felbontható a legkülönbözőbb alesetekre, a legkülönbözőbb indikátorok mentén, legyenek azok szociális, témabeli vagy egyéb különbségek. Ennek ellenére vannak olyan közös vonásaik, amelyeket mindez idáig nem haladtunk meg és nem is lehet őket figyelmen kívül hagyni ennek vizsgálata során. A számítógép közvetítette kommunikáció, vagy angolul computer-mediated communication – amelyet a szakirodalom döntően a CMC rövidítéssel jelöl – legfontosabb összekötő ismérve, hogy döntően írásbeli és nem szóbeli formában 8zajlik. Hagyományosan is megkülönböztetünk szóbeli és írásbeli diskurzust, a CMC azonban ezek egy sajátos kombinációját hozta el, amelyet a szakirodalom általában „írott beszélt nyelv”-ként emleget. Sajátossága, hogy noha írásban folyik, döntően a hangneme inkább a szóbeli diskurzusokéhoz hasonlatos, mind szóhasználatában, mind tömörségében, mind az érzelmek nem-verbális kifejezésének előretörésében. (Pl. szmájlik, emojik.) [Petykó (2012)] Mindezek tükrében nem meglepő, hogy a CMC korában az írásbeli nyelvhasználat részaránya erősen megnövekedett, amelybe mind a fórumokat, a kommenteket, a chateléseket, de az online magazinok cikkeit vagy akár az SMS és e-mail váltásokat is belesoroljuk. Az írásbeli és a szóbeli nyelv elmosódásának szemléletes példája a levél és e-mail váltások hangnemének összevetése, amely esetekben az elektronikus levelek, mind a magánjellegű, mind a hivatali kommunikációban fesztelenebb hangvételűek a kézzel vagy írógéppel írt levélhez képest. Ezen kategória definiálása és használata mögött általában erősen technológiai determinista hozzáállás húzódik meg, amely a másodlagos írásbeliséget a CMC elterjedésének közvetlen következményeként tekinti.

A web2.0 fogalma Szerkesztés

A CMC egyenes folytatásának, ha úgy tetszik kiteljesedésének tekinthető a web2.0, amely kifejezést Dale Dougherty és Craig Line használta ugyan először, de ők még a maitól teljesen eltérő, gazdasági értelemben éltek ezzel a kifejezéssel. A mai értelemben vett web2.0 Tim O’Reilly, az O’Reilly Media cég alapítójának nevéhez fűződik, amely egy igen szerteágazó fogalmat takar. Alapvető jellemzőként a web2.0 alkalmazások kapcsán azt szokták kiemelni, hogy elmosódik a határ a felhasználó és a szolgáltató között, példának okáért a legegyszerűbb és a legkézenfekvőbb szemléltetése ennek a Wikipédia, ahol mindenki lehet egyszerre az online lexikon olvasója és az online lexikon szerkesztője is; de a web2.0 szülötte a Facebook, a YouTube, a Twitter vagy az eBay egyaránt, amely oldalak olyan meghatározóvá váltak, hogy lényegében két külön szakaszát öleli fel az internet kultúrtörténetének a web2.0 előtti és a web2.0 utáni szakasza. A hazánkban is meghonosodott angol szakkifejezések alapján megkülönböztetünk one-to-one, one-to-many és many-to- many típusú kommunikációt. A one-to-one kommunikáció során két fél lép egymással kapcsolatba, példának okáért ilyen egy magánlevelezés, e-mail váltás, de akár az online térből kilépve egy személyes beszélgetés is. One-to-many kommunikáció esetén egyetlen fél beszél számos hallgatósághoz, a legkézenfekvőbb példák talán a 9tanórák és a hirdetések, akár online, akár offline közegben. A many-to-many kommunikáció esetén széles plénum intézi széles plénumhoz a szavait [O’Reilly (2005)].

Fontos megjegyezni, hogy a web2.0 a hagyományos webet nem szünteti meg, csupán annak az értelmezési kereteit tágítja ki, egyes vélemények szerint egyenesen ez emeli ki a korábbi kommunikáció témakörében bevezetett műszaki újdonságok – pl. távíró, telefon, rádió, televízió, vagy akár a web1.0 – közül, olyannyira, hogy néhányan már expressis verbis szakrális térként hivatkoznak az internetre, ahol az ember egy, a fizikai életével egyenrangú szellemi életet folytat. Ezek a vélemények messze túlmutatnak ezen dolgozat keretein, ugyanakkor az online világ előretörése kétségtelenül az emberiség életét a gőzgéphez vagy a könyvnyomtatáshoz hasonlóan felforgató eseménye, annak minden pozitív és negatív hozadékával együtt.

Természetesen a világot nem az rázta meg alapjaiban, hogy összekötöttek számítógépeket, amelyek hálózat formájában tudnak kommunikálni egymással, hiszen szigorúan informatikai értelemben csupán erről van szó. Az igazi változást a many-to- many kommunikáció hozta el. Kezdetekben az internetet a hagyományos világ egyik kiegészítésének tekintették, mint a televíziót, vagy a rádiót. Korábban is létező sajtótermékek kezdték el terjeszteni az online kiadásaikat, korábban is létező cégek kezdték el online is kínálni a portékáikat, voltaképpen az e-mail is csupán a hagyományos levél egy praktikus elektronizálása volt – ahogy korábban például a telefon is kiváltotta a távírót, a távíró pedig a lóval vagy később vasúttal szállított postát. A web2.0 születéséről nincs egységes, kiforrott álláspont, de van egy viszonylag erősnek tekinthető konszenzus arról, hogy az internetes fórumokban kell keresni a gyökereit [O’Reilly (2005)][Rouse][Annus et al.].

A fórum maga latin eredetű szó, etimológiája szerint a latin forum (piactér) szó leszármazottja, amely a foris (szabadban) szóból képzett alak. Mint a szavakkal történni szokott, a történelem során ez is számos változáson esett át. Az ókorban a piactér nem csak a vásárok tartására szolgált – arra is –, de a kis számú városi lakosság és az azon belüli még kisebb, politikai jogokkal is rendelkező közösség bevett gyakorlatként a piactereken folytatott közéleti tevékenységet, példának okáért a provinciákon a helytartók a forumon hallgatták meg a lakosok panaszait. Rómában a mai napig az egyik legnépszerűbb látványosság a Forum Romanum, a Capitolium és a Palatinus domb között épült, mind fizikailag, mind szimbolikusan kifejezve a politikai és kereskedelmi világ között álló szerepét. Az ókori Roma városában összesen 10tizennyolc forumot tartottak számon, külön létezett a törvénykezés tere (forum civile), a kereskedelmi tér (forum venale), de gazdasági jelentősége miatt külön kategóriát képviselt például a marhavásárok tere (forum boarium), stb. Közös pont az is, hogy akár kereskedelmi, akár politikai célt töltöttek be, az egyes forumok mindenképp a különböző társadalmi hátterű, eltérő helyről származó emberek interakcióinak helyét jelölték. A Forum Romanum például mind közül kiemelkedve a patríciusok és a plebejusok találkozási helye volt évszázadokon át, előbbiek a Forum Romanum nyugati felén (Comitium) gyülekeztek, utóbbiak a keleti oldalon. A Forum Romanum jelentőségét az is szimbolizálja, hogy a korabeli rómaiak inkább Forum Magnumként, vagyis Nagy Forumként hivatkoztak rá, illetve hogy a Forum Romanum környékén épültek később a közigazgatási és egyéb politikai funkciókat betöltő épületek, például a Curia Hostilia, azaz a szenátus helye, illetve a Rostra. A Rostra, mint nyilvános szószék már csak szimbolikus szempontból is fontos a dolgozat szempontjából, hiszen erről a szószékről intézhette bárki a szavait a Forum Romanum publikumához, elsőként Caius Gracchus, a későbbi legendás római politikus tett így, Kr. e. 123-ban [Sólyom].

Nem meglepő mindezek tükrében, hogy a későbbi évszázadok során egy ideig a fórum szó politikai, közügyi és államigazgatási aspektusai kerültek előtérbe, jó példa erre az a gyakorta ma is elhangzó mondat, hogy „Minden fórumon fellebbezni fogunk”. Itt természetesen a bíróságokat és egyéb, a jogi ügyekben illetékes államigazgatási szerveket értünk alatta. Ezzel szemben érdekes módon a magyar nyelvben az online forradalom kirobbanásával a fórum szó ősi jelentésének másik aspektusa támadt fel, amelynek során – igen kifejező módon – ezzel a szóval kezdték illetni az internetes fórumokat is. Az internetes fórumok legelfogadottabb definíciójuk szerint: „lehetőséget biztosítanak a felhasználók számára arra, hogy szöveges párbeszédet folytassanak egymással” [Fórum szó jelentése]. A fórum angol neve bulletin board, amely kevéssé kifejező, mert egy korábbi technológia nevének továbbélése, amely sok szempontból nem fedte a mai értelemben vett online fórumokat [Bulletin Board System]. A magyar név nyomán azonban a mai online fórum tagadhatatlanul mutat hasonlóságokat a római offline előfutárával. Az internetes fórumokon megvalósul a many-to-many kommunikáció és a viszonylagos egyenlőség is, legfeljebb a moderátorok élveznek némi többletjogkört a többi fórumozóval szemben, de ők a legtöbbször a háttérbe húzódnak, amennyiben pedig nem, úgy is igen gyakran inkább 11csak az „első az egyenlők közt” megállapítás áll meg rájuk. A fórumokon a felhasználók – típustól függően – kisebb-nagyobb anonimitást és ezáltal védelmet élvezve fejthetik ki véleményüket, többé-kevésbé szabad keretek közt alakítva a beszélgetést. Az egyes felhasználók állításai csupán magánvélemények és nem tévedhetetlen kinyilatkoztatások. Még abban az esetben is, ha például valaki jobb hivatkozásokkal és tényanyagokkal támasztja alá az álláspontját, ezen véleményeket majd a diskurzusban részt vevő közösség fogja validálni vagy elvetni, az alapján, hogy melyik vélemény tudja megnyerni a maga számára a nagyobb támogatottságot.

Könnyen belátható, hogy mekkora különbség ez például egy újságíró által írt cikkel szemben, ahol a szerző információs fölényben van, emellett a one-to-many kommunikáció kereteit tökéletesen megtartva egy irányban beszél az olvasók felé, akik legfeljebb egyéni csatornákon – pl. ímélben – jelezhetik az eltérő véleményeiket, ismereteiket, amelyeket a szerző aztán a saját belátása szerint kezel a továbbiakban. Ezzel szemben a fórumokon minden nézet egyenlő esélyekkel indul és hangzik el – a szigorúan vett, objektív paraméterek tekintetében legalábbis, mivel a fórumok belső szociológiája roppant érdekes téma ugyan, de nem jelen dolgozat tárgya. Mi is tehát a web2.0? Talán nem túlzás azt állítani, hogy jóformán minden, amit ma már internetként ismerünk. A hagyományos honlapok jelentős részének is van kommentfelülete, vagy jelenléte például a közösségi oldalakon, mára gyakorlatilag lehetetlen a many-to-many kommunikáció lehetősége nélkül létezni, legfeljebb bizonyos állami hivatalok, zárkózott üzletpolitikát folytató cégek nem élnek ezzel a lehetőséggel. A web2.0 legismertebb kortárs megjelenési formája a közösségi oldal, amelynek egy – de igen találó – definíciója: „egy médiaeszköz, ahol az üzenetet közösségi interakciókon keresztül szórják szét”. Jól belátható, hogy ellentétben a hagyományos internetoldalakkal, a közösségi médiában a tartalmat maguk a felhasználók hozzák létre, szerkesztik és terjesztik. Régebben egy-egy weblapot a műszaki fejlesztés lezárulta után is egy szűk kör – igen gyakran csak egy-két ember – látott el tartalommal, ők aktualizálták a tartalmat, tettek fel új tartalmakat, vettek le régebbieket, stb. Természetesen ma is működnek ilyen típusú weblapok, a legegyszerűbb példa talán a hírportálokra gondolni, ahol csupán az oldallal szerződésben álló, annak dolgozó szerkesztők és szerzők módosíthatnak a tartalmon.

Ezzel szemben például a Facebook nem lenne több egy műszaki „csontváznál” az online térben, hiszen az üzemeltetői csak a műszaki keretrendszert adják hozzá, a 12valódi tartalom, amelyért az ember látogatja a barátai által, ismerősei által és az általa kedvelt oldalak által létrehozott tartalom.

Arra, hogy ez a modell mennyire lehet sikeres, sokkal szemléletesebb a YouTube példája, amely egy közösségi videómegosztó portál. 2015-ben, az akkor alig tíz éves portálon már több ezer évig tartott volna minden addig feltöltött videót megnézni. Ha esetleg sikerült is volna valakinek ilyen szép kort megélnie, sajnos akkor sem járhatott volna sikerrel, hiszen ebben az évben átlagosan óránként száz órányi új videót töltöttek fel, azaz minden egyes videónézéssel töltött órában csak kilencvenkilenc további órával távolabb került volna a céljától [Reemer (2015)]. Nem elég, hogy mindezen monumentális számok is mutatják, milyen óriási energiák szabadultak fel a társadalom szövetéből a virtuális térben, de ezek még egymással kölcsönhatásba is lépve szinergikus hatásként további energiákat szabadítanak fel. Példának okáért a YouTube-on régóta alapvető funkció, hogy közvetlenül a Facebookon meg lehet osztani egy-egy ott talált videót, az egyes emberek Instagram (közösségi képmegosztó hálózat) oldalára feltöltött fotóik megfelelő beállítások esetén megjelennek a Facebookon is, stb. A nagy online aukciósházak is a web2.0 szülöttei, számtalan van belőlük, de a legismertebb világszinten az eBay, ahol – a hagyományos web2.0-s receptet követve – csupán a kereteket biztosítják az oldal üzemeltetői, az eladó termékeket már maguk a felhasználók kínálják, akik egyszerre lehetnek vevők is. Az eBay lehetővé teszi, hogy Facebook profilunkkal is belépjünk, külön regisztráció nélkül. Számos oldal ma már csak Facebook hozzászólást tesz lehetővé a saját felületein, nem pazarol erőforrásokat önálló fórumfelület kiépítésére – jóllehet ennek a hatékonyságáról és ildomosságáról késhegyre menő viták folynak. Ha mindez nem volna elég, a Facebook önmagában is ad lehetőséget hirdető csoportok, hirdető oldalak létrehozására, ahol lehet eladásra kínálni termékeket, és azok megvételére egyaránt jelentkezni, erre jóformán minden ember tud akár személyes példát is hozni. Szintén a web2.0 szülöttei a társkeresők, amelyek jelentős részére már be lehet lépni a Facebook profilunkkal is, a Facebook pedig 2018 tavaszán bejelentette, hogy a hirdetéshez hasonlóan társkereső funkciót is indít majd [Bátky (2018)].

A web2.0 metaforával élve talán egy óriási pókhálóhoz hasonlatos szerzet, amely afféle negatív lenyomata, a hagyományos, anyagi, offline világban zajló életünknek, amely felületen párhuzamosan, virtuálisan is zajlik a magánéletünk, az üzleti életünk, amelyek, lassan, de bizonyosan összeérnek ebben a világban – ahogy a valódi 13világban mindig is összetartoztak, és természetesen az online viselkedésünk is visszahat a valódi életünkre. Nem ismeretlenek személyes életünk sem például a Facebookon kezdeményezett olyan beszélgetések, amelyeket személyes találkozó követett és a későbbiekben jó emberi kapcsolatok alakultak ki általa. Mindezekből kifolyólag elkerülhetetlen tendenciának látszik, hogy a politika és a közélet is egyre nagyobb hangsúllyal fog ezen a felületen latba esni.

Általános példák a web2.0 és a politika kapcsolatáról Szerkesztés

Top-down jellegű példák Szerkesztés

A képviseleti vagy közvetett demokrácia esetében is van korreláció a közösségi oldalakon való jelenlét és a választási eredmények között, a 2010-es holland választásokon tizenhat pártból kilenc esetében plusz szavazatokat hozott a közösségi médiában való megjelenés. Hasonlóan jelentőséget tulajdonítanak Barack Obama amerikai elnökké választásában is a közösségi oldalaknak, aki tizenöt különböző oldalon is kampányolt és buzdította támogatóit, hogy töltsenek fel mellette szóló kampányvideókat a YouTube-ra [Effing et al. (2011)]. Itt már érdemes feltenni a kérdést, hogy hol húzódik a határ közvetett és közvetlen demokrácia között? Hiszen ha a politikusok egyre inkább tartják a kapcsolatot a választóikkal és egyre inkább eleget tesznek az akaratuknak, akkor talán egyre inkább afféle „képviselők útján gyakorolt közvetlen demokráciáról” beszélhetünk, legalábbis azokban a kérdésekben, ahol a jelöltek, választott képviselők ezt megteszik.

Negatív példák is mutatják a top-down jellegű összefonódást a web2.0 és a hagyományos politika között, többek közt az Iszlám Állam példája kiválóan mutatja, hogy a közösségi oldalak nem csak a demokrácia kiszélesítésére alkalmasak, sőt, az e- demokrácia ellentéteként az Iszlám Állam afféle „e-diktatúra” is volt. Ez utóbbi azért is érdekes, mert amíg a legtöbb diktatórikus állam korlátozza az internet-hozzáférést, addig az Iszlám Állam kifejezetten használta azt, igaz, a harcosainak például szigorúan meghagyta, mikről tweetelhetnek és ennek megszegése súlyos büntetést vont maga után [Klausen (2014)]. Nyilvánvalóan szerepet játszik ebben az is, hogy a kalifátus egy kifejezetten exhibicionista diktatúra volt, amely – ellentétben pl. Mianmarral – a saját belső hatalmának fenntartása mellett jelentős hangsúlyt fektetett horrorisztikus eszközeinek bemutatására is. Az ő példájuk arra mutat rá, hogy lehet virtuálisan akár még országot is bővíteni, hiszen nem egyszer Skype-on tettek 14hűségesküt több ezer kilométerre található iszlamista vezetők, így formálisan az általuk uralt területek a Kalifátus részei lettek Líbiában [Erődemonstrációt tartott… (2015)] [Közelebb lépett Európához... (2015)], Nigériában [Az Iszlám Állam… (2015)], Egyiptomban [Tóth (2017)] és Üzbegisztánban [Mirwais (2015)]. Noha a Kalifátus szerencsére elbukott, máig is toborozza az öngyilkos merénylőit világszerte, javarészt a közösségi média segítségével [Szalai (2017)]. Végső soron az Iszlám Állam vezetői meglehetősen negatív példákon át, de bizonyították, hogy minden korábban elképzeltnél nagyobb arányban lehetséges az állami szerepvállalásokat a kibertérben és a közösségi oldalakon végrehajtani, egyre inkább függetlenedve a valós fizikai és földrajzi korlátoktól.

Bottom-up jellegű példák Szerkesztés

Gyakori kérdés, hogy az Arab Tavasznak nevezett forradalmi események a közösségi média elterjedésének köszönhetőek-e? A túlnyomó többség talán egyértelmű igennel válaszolna a kérdésre, a szakirodalom azonban jóval megosztottabb ebben a kérdésben. Annyi bizonyos, hogy 2010 végén Tunéziában kezdődtek az események, amikor egy helyi utcai kereskedő a hatóságok sorozatos zaklatását megelégelve öngyilkosságot követett el. A tüntetők óriási erővel vonultak utcára és a sorozatos karhatalmi erőszak sem tudta megtörni ellenállásukat, így végül 2011. január 14-én Zajn al-Abidín bin Ali elnök 23 év regnálás után lemondani kényszerült [Besenyő (2011)]. Amíg maga az esemény akár teljes egészében offline módon is megtörténhetett volna, sikeressé válásában és más országokra való átterjedésében komoly szerepet vállalt a közösségi média. Az arab országok túlnyomó többségében a nyomtatott sajtó, televízió-és rádióadások, egyszóval a hagyományos média kormányzati elnyomás alatt állt, vagy áll a mai napig. A web2.0 felületeken – külön kiemelve a blogokat, a videómegosztókat, valamint a két nagy közösségi oldalt, a Twittert és a Facebookot – azonban korlátlanul áramolhattak a hírek és a vélemények [Alhindi et al. (2012)].

Érdemes megfigyelni, hogy sem Tunézia, sem Egyiptom nem rendelkezett jelentős számú Facebook, Twitter vagy akár csak internet felhasználóval, mégis jelentős tömeget tudtak megmozgatni mindegyik országban. A tüntetések kezdetekor Tunéziában mindössze 18,8%, Egyiptomban pedig csak 5,5% volt a Facebookon regisztráltak aránya a lakosságban, a Twitter esetében ez mindössze 0,34% volt Tunéziában és 0,15% Egyiptomban. Ez az arány azonban gyorsan növekedni kezdett a 15tüntetések kezdetével, Tunéziában például 17%-kal 2011. január 14. és április 5. között, Egyiptomban pedig 29%-kal január 25. és április 5. között. Líbia volt az egyetlen érintett ország, ahol az Arab Tavasz kirobbanása után a felhasználók aránya csökkent, ennek oka azonban az, hogy jelentős számú külföldi, elsősorban európai szakember dolgozott Moammer Kadhafi idején az országban, akik a közösségi oldalak felhasználóinak túlnyomó részét adták és a harcok fellángolása után szinte azonnal elmenekültek az országból. Egyiptom esetében érdemes megjegyezni, hogy a nagy lakosságszáma miatt ezek az európai mértékkel alacsony arányok is hatalmas tömegeket jelentenek, nem beszélve arról, hogy a tiltakozások főleg Kairóban összpontosultak és jobbára fiatalok robbantották ki azokat, a világtrend pedig Egyiptomban is érvényesült, hogy főleg a fiatal, városi réteg használ internetet és közösségi oldalakat [Civil Movements: The Impact... (2011)]. Tunéziában még nem, a többi országban azonban már kifejezetten a Facebookon szervezték a tüntetéseket, Facebook csoportok és oldalak alakultak a tüntetések szervezésére és az általános politikai diskurzus folytatására. A két legnagyobb volt közülük a „We are all Khaled Said” és a „The April 6 youth movement” [Alhindi et al.]. Természetesen gyakorlati korlátja tud lenni az ilyenformán szervezett tiltakozásoknak, ha az internetlefedettség túl alacsony egy országban, figyelemreméltó azonban, hogy még Mauritániában is a Facebookon szerveződtek a tüntetések, amely a Világ egyik legszegényebb országa [Besenyő (2011)] és mindössze 3,1%-a rendelkezett a lakosságnak internet eléréssel 2011-ben [Mauritania internet stats and...]. Egyes szakirodalmak egyenesen arról tudósítanak, hogy mérvadó körökben és az érintett országokban egyaránt bevett szokás Twitter-forradalomként, avagy Facebook-forradalomként emlegetni az Arab Tavaszt [Stepanova (2011)].

Vajon helyénvaló ez a megfogalmazás? Részben igen. Természetesen ha az Arab Tavaszban érintett államok vezetői olyan politikát folytatnak, amely a népnek is megfelel, akkor az elégedetlenség sosem érhetett volna el olyan magas szintet, hogy akár a Facebookon, akár másutt ilyen volumenű tüntetéseket szervezzenek. Sok esetben kétségtelenül szerepet játszottak az események eszkalációjában az olyan közép-, nagy- és szuperhatalmak, mint Irán, Szaúd-Arábia, Izrael, Törökország, Oroszország vagy az Egyesült Államok térségbeli érdekeltségei is [Maróth (2012)].

Ugyanakkor az új médiumok és kommunikációs technológiák jelentős mértékben katalizátorként viselkedtek, mivel az emberek viszonylag alacsony kockázatot vállalva, nem elhanyagolható számú társukat tudták megszólítani, illetve közös 16ötletelésre is alkalmasnak bizonyultak a jelentős mennyiségű felhasználót összefogó Facebook oldalak, csoportok, vagy épp az összetartozás érzését növelték az olyan, gyakran használt hashtagek a Twitteren, mint például #egypt, #jan25, #libya, #bahrain, protest [Civil Movements: The Impact... (2011)]. A folyamat öngerjesztő jellegét a felhasználók számának robbanásszerű növekedésén túl az is igazolja, hogy több országban blokkoltak bizonyos oldalakat, a tüntetések megfékezése érdekében, sőt, akár le is kapcsolták az egész internetet (Algéria, Egyiptom, Szíria, Líbia). Másutt a kormány pragmatikusabban állt a kérdéshez, Szudánban például éppen a közösségi oldalak segítségével léptek kapcsolatba a kormánypárti állampolgárok a tüntetőkkel, hogy csökkentsék az erőszakot és ez némiképp sikeresnek is bizonyult, azaz egyféle e-demokrácia irányába mutató spontán diskurzus is kialakult [Civil Movements: The Impact... (2011)].

Az Arab Tavasz eseményeiben ezen túlmutatóan is megtalálhatóak a közvetlen e-demokrácia bizonyos elemei, legalábbis abban az értelemben, hogy a népharag becsatornázásában, fókuszálásában és egyetlen pontra történő erőteljes összpontosításában nagy szerepet vállaltak ezen platformok. Az már a lokális és globális politikai és kulturális sajátosságoknak köszönhető, hogy ezen kezdeményezések hatására gyakran még erőszakosabb és autokratikusabb rezsimek jöttek létre, mint akiket elmozdítottak. (Vö. Asszád-rezsim vs. Iszlám Állam, vagy nézzük Egyiptom átmenetét a katonai vezetéstől a katonai vezetésig, némi iszlamista közjátékkal.) Az Arab Tavasz tanulságai a diktatúrák számára nyilvánvalóak, ugyanakkor a közösségi oldalaktól való félelem két irányba is elmozdíthatja őket – vagy megelőző intézkedésként a demokratizálódás és a nagyobb transzparencia irányába, vagy épp ellenkezőleg az internet és a közösségi média még erősebb állami kontroll alá vétele felé.

Ugyanakkor ennek, az állampolgárokat horizontálisan összefogó és vertikálisan ebből nagy erőt kovácsoló mechanizmusnak lehet jelentősége a demokráciákban is. Egyrészt kiváló fékként működhetnek, amennyiben jelentős tömeget megmozgatva megállíthatják egy-egy kormány antidemokratizálódását. Másrészt amennyiben a demokrácia definíciójának a tisztán az eredeti, ógörög jelentést tekintjük, azaz δημοκρατία, a nép uralma [Pintér et al. (2003)], úgy a demokratikus országokban is lehet még további állampolgári beleszólást és még nagyobb transzparenciát kiharcolni, amely természetesen összhangban van a demokrácia korábban bemutatott állandóan változó fogalmi jellegével. 2018 őszén Franciaországban robbantak ki hatalmas tüntetések, amelyek kezdetben csupán az üzemanyagadó emelése ellen irányultak, később azonban általános elégedetlenségi megmozdulásba csaptak át, különösen a vidéki francia lakosság kilátástalanságát tűzve zászlójukra. Ebből alakult ki a jelen dolgozat megírásakor (2018. december) már hetek óta tartó „sárga mellényes” (gilets jaunes) megmozdulás, amely önmagában talán nem volna meglepő egy olyan országban, ahol a politikai tüntetések kultúrája erős. Különlegessége azonban az, hogy alulról és javarészt a közösségi médiában szerveződött, vezetője nincs, sokáig szóvivője sem volt.

Novemberben ugyan – kétes hátterű szervezők – kineveztek nyolc országos szóvivőt, de sokan őket sem fogadták el, azaz az Arab Tavaszhoz hasonlatosan itt is egy vezető nélküli, általános elégedetlenségi megmozdulás katalizálódott a web2.0 segítségével [Horváth, 2018]. Bár az Arab Tavasz vagy a sárga mellényesek tüntetése nem önkormányzati megmozdulások, megmutatták, hogy a web2.0 milyen hatalmas társadalmi energiákat képes felszabadítani.

Az e-demokrácia főbb irányzatai, hasonlóságaik és különbségeik Szerkesztés

Noha a dolgozat letette a voksát az e-demokrácia terminológiája mellett, érdemes ennek a különböző irányzatait és fogalmait is tisztába tenni. Már csak azért is fontos és megkerülhetetlen ez a lépés, mert a gyakorlati e-participation szinte kivétel nélkül „mixel” ezekből az elméleti irányzatokból. A közvetlen demokrácia egy viszonylag jól ismert fogalom, legáltalánosabb megfogalmazása szerint az állampolgárok nem közvetetten, képviselők útján, hanem közvetlenül fejtik ki véleményüket egy-egy adott kérdésben. Gyakran szinonimaként használják a részvételi demokrácia kifejezést is, amely azonban nem ugyanaz, bár tény, hogy a közvetlen demokrácia közeli rokona, a határvonal köztük nagyon vékony és gyakran nem egyértelmű.

Megkülönböztetésnek azt szokták általában megjelölni, hogy részvételi demokráciában a választópolgároknak közvetlenül is joga van az egyes kérdések eldöntésébe beleszólnia, míg közvetlen demokráciában intézményi szinten is csak a közvetlen állampolgári döntéshozatal jöhet szóba. Érezhető, hogy a demarkáció a két elmélet között problémás, sőt sok esetben csupán egymás aleseteinek tekinthetők [Antal (2009)].

A közvetlen demokrácia az eszköze legtöbbször a népszavazás. Ennek két fajtáját különböztetjük meg, az iniciatívát, amely alulról kezdeményezett népszavazás, 18valamint a referendumot, amelyet felülről rendelnek el. Ismert még a közvetlen demokrácia eszközei közt a népi kezdeményezés is, amely mind közül a leggyengébb, csupán arra kötelezi a parlamentet, hogy valamely témát elegendő számú aláírás esetén napirendre vegyen [Bakó (2013)]. Tökéletes közvetlen demokrácia nincs ma a világban, bár Svájcot szokták félig közvetlen demokráciának tekinteni a könnyen kezdeményezhető és gyakran rendezett népszavazásai miatt, illetve azért, mert tiltott népszavazási tárgyai nincsenek, ellenben rengeteg ügyben népszavazás nélkül nem lehet döntést hozni az országban [Bakó (2013)].

Ugyanakkor, akár a hétköznapi életünket alapul véve is könnyen belátható, hogy nagy számban léteznek olyan esetek, amiket nem lehet igen/nem típusú eldöntendő kérdésekkel megoldani. Ha például új alkotmányt vagy törvénykönyvet készül elfogadni egy ország, ott sokkal inkább elhúzódó értékvitákra kell számítani, mint egy egyszerű eldöntendő kérdésre. Az ezekbe a kérdésekbe széles állampolgári beleszólást és kezdeményezést engedélyező demokráciákat az államelmélet deliberatív demokráciának nevezi [Antal (2009)]. Meg lehet különböztetni elitista és populáris deliberatív demokráciát, előbbinél magasan kvalifikált szakértők konszenzusáról, utóbbi esetben össznépi megegyezésről van szó [Két demokrácia...]. A dolgozatban innentől a deliberatív demokrácia kifejezés alatt a populista verziót értendő A deliberatív demokrácia elméleti alapja, hogy a választópolgárok hosszabban fejthetik ki véleményüket az egyes kérdésekről, maguk is tehetnek javaslatokat, sőt az eredeti, 1980-as években született elmélete szerint a deliberatív demokráciában az állampolgárok eleinte nem is rendelkeznek önálló álláspontokkal, hanem a közös viták és megbeszélések során alakítják ki a konszenzusos álláspontot [Antal (2009)].

Deliberatív demokrácia ma sehol a világon nem működik, de egyre többször élnek hasonló eszközökkel a kormányok, legjobb példája talán az izlandi alkotmányozási kísérlet volt, de részlegesen Svájcban, Franciaországban és az USA huszonnégy tagállamában is kísérleteznek bizonyos elemeinek bevezetésével [Két demokrácia...].

A részvételi, közvetlen és deliberatív demokráciák összefoglaló neve a direkt demokrácia, amiben persze az is szerepet játszik, hogy a sok köztük az átfedés. A direkt demokrácia az állampolgárok beleszólásának szintjén szemben áll a hagyományos, úgynevezett képviseleti paradigmával [Antal (2009)]. Noha a deliberatív demokrácia elve a konszenzus, valamiféle megerősítő szavazással mindenképp le kell zárni a közösen kialakított álláspontot. Felmerülhet a kérdés, hogy itt lehet-e szerepe az internetnek?

Egyrészt, ha az internetes konzultációt követi hagyományos, papír alapú népszavazás, mint Izlandon az alkotmánytervezet elfogadásánál történt, már akkor is előrelépés történt a direkt demokrácia irányába, másrészt ma már létezik működő és a gyakorlatban is bevált példa az online szavazásra. Észtországban 2005 óta lehet az interneten keresztül voksolni. Először kísérleti jelleggel a fővárosi szovjet emlékmű áthelyezéséről szavazhattak online a tallini választópolgárok, majd ugyanebben az évben a tallini helyhatósági választásokon, végül 2007-ben az országgyűlési választásokon is megnyitották az e-szavazás lehetőségét. A sikeres voksolásokat követően az Európai Unió is megengedte 2009-ben, hogy az európai parlamenti választásokon online voksolhassanak az észtek. Ügyelvén a választások tisztaságára, az állampolgárok chippel ellátott személyi igazolványt kapnak, ami bankkártya leolvasóval csatlakoztatható a számítógéphez és személyre szóló PIN-kód is tartozik hozzájuk. A kártya továbbá használható állami, banki és egyetemi ügyintézésre is. Az internetes szavazás másik vívmánya Észtországban, hogy a meglehetősen merev szavazóköri rendszerrel szemben már egy héttel az urnanyitás előtt le lehet adni online a voksokat, amelyeket aztán ebben az egy hétben meg is lehet változtatni, sőt, ha a választó mégis elmenne személyesen szavazni, akkor az felülírja minden korábbi voksát [Szakács: E-szavazás, mint...]. Mindezek a komponensek együttesen teszik ki az e-demokrácia, vagy internetes demokrácia eszményét, amely az internetre, mint afféle újkori agorára tekint. Érdemes megjegyezni azonban, hogy nem éles a határ hagyományos és e-demokrácia között, sőt, ma már egyre több esetben épülnek be e- demokrácia elemek hagyományos demokráciák szerkezetébe, mint például Izlandon az online deliberatív demokrácia vagy Észtországban az e-szavazás.

Az e-demokrácia, azon belül is a deliberítv e-demokrácia egy különleges alesete az ún. wiki-demokrácia vagy wiki- kormányzat. Ezen modell célja a szakértők körének bővítése, kormányzati döntésekbe való szélesebb bevonása. A wiki-demokráciában az egyes szakpolitikai kérdésekben nem csak a kormányzat által felkért szakemberek tesznek javaslatokat, hanem Wikipédia-rendszerben bárki, a megfelelő képesítéssel vagy szakirodalmak idézésével hozzászólhat, véleményezheti a tervezetet. Például az egészségügyi kérdésekhez bármely orvos, a kisebbségpolitikához bármely szociológus hozzászólhat, de akár egy laikus is nyilváníthat véleményt, ha elég erős érvekkel és hivatkozásokkal tudja azt alátámasztani. Ennek a modellnek egy gyakorlati példája az Egyesült Államokban a Szabadalmi Hivatal által indított „Közösségi szabadalom-értékelés”, amelynek keretében a hozzászóló szakemberek, 20vagy megfelelő hivatkozások idézésével akár érdeklődő laikusok is véleményezhetik az egyes szabadalmakat közigazgatási szempontból [Goda (2010)]. Látható, hogy a wiki-demokrácia és a deliberatív demokrácia közötti határ újfent elmosódik, illetve bizonyos értelemben előbbi az utóbbi egyik aleseteként jelenik meg.

Community content is available under CC-BY-SA unless otherwise noted.