FANDOM


Team

Néha a boldogság nem azon múlik, amink nincs, hanem azon, hogy mit kezdünk azzal, amink van

Egy ember mennyről és pokolról beszélgetett az Úrral.

- Jöjj, lásd a poklot! – mondá az Úr.

Beléptek egy terembe, ahol jó néhányan ültek körül egy pörkölttel telt, hatalmas üstöt. Csonttá-bőrré soványodtak, az arcuk kétségbeesett. Mindegyikük kanalat tartott a kezében, mellyel az üstbe nyúlhatott, de a kanál nyele sokkal hosszabb volt, mint a saját karjuk, így nem tudták a szájukba tenni az ételt. Leírhatatlanul szenvedtek.

- Most jöjj velem a mennyországba! – hívta a férfit egy idő múlva az Úr.

Egy másik terembe jutottak, pontosan olyanba, mint az első: ugyanaz a húsos üst, ugyanolyan sok ember, ugyanolyan hosszú nyelű kanalak. Csakhogy itt mindenkin látszott, hogy boldog és jóltáplált.

- Nem értem – csodálkozott a férfi. – Miért boldogok ezek és miért nyomorultak amazok a másik teremben, ha egyszer minden ugyanaz.

- Ó, ez igazán egyszerű – mosolyodott el az Úr. – Az itteniek megtanulták etetni egymást.

Hosszabb változat Szerkesztés

Egyszer egy ember megkérdezte Istent, hogy milyen hely a Mennyország, és milyen a Pokol. Sokat hallott már róluk prédikációkból, olvasott róluk könyvekben, de nagyon szerette volna saját szemével is látni mindkettőt. Bizonytalanságát és őszinte kíváncsiságát látva Isten egy ajtóhoz vezette őt, amelyen keresztül egy nagy terembe léptek be.

A terem közepén egy hatalmas üst körül emberek ültek, és mindegyikük kezéhez egy nagyon hosszú nyelű kanál volt kötve. A bográcsból ínycsiklandozó illat áradt, a körülötte ülők mégis rendkívül soványak és gyengék voltak. A kanállal ugyan el tudták érni ülőhelyükről a bográcsot, azonban a szájukba nem tudták tenni az ételt, mert a hosszú nyél ebben megakadályozta őket.

Mindenki a saját kanalával erőszakosan próbálta odébb csapni másokét, hogy hozzáférjen a bográcshoz, akinek pedig ez sikerült, és még merni is tudott az ételből anélkül, hogy valaki kiverte volna azt a kanalából, az kétségbeesetten igyekezett valahogy a szájához juttatni a kanalat – de mindhiába. Az egész termet áthatotta a gyűlölet és az ellenségeskedés.

„Ez itt a Pokol.” – törte meg a látogató döbbent csendjét Isten, majd kivezette őt a teremből, és egy másik ajtóhoz léptek. Ez az előzőhöz nagyon hasonló terembe nyílt: itt is egy nagy bogrács állt középen, amelyből szintén nagyon finom illat áradt, és itt is körbe ültek az emberek, akiknek egy nagyon hosszú nyelű kanál volt a kezükhöz kötve – pontosan úgy, ahogy az előző teremben lévőknek. Az itteniek azonban egyáltalán nem voltak soványak, hanem jókedvűen beszélgettek, és nemcsak szemmel látható, de érezhető is volt, hogy mindenki nagyon jól érzi magát.

„Ez pedig a Mennyország.” – mondta Isten. „Ezt nem értem…” – nézett rá komor tekintettel a látogató. Nem erre számított. Nem is tudott mit kezdeni a látvánnyal, hiszen mindkét teremben ugyanazok a körülmények voltak, mégis óriási különbséget tapasztalt az emberek hangulatában és állapotában. „Figyeld őket még egy kicsit.” – mondta neki Isten, és az ember így is tett: leült egy kis időre a Mennyországban, és nézte, hogy mit csinálnak az ott élők. Hamarosan arra lett figyelmes, hogy az emberek a bogrács felé nyúlnak a hosszú nyelű kanalaikkal. Ők azonban nem úgy csinálták, mint a Pokolban élő társaik, nem egymás kanalát csapkodva próbáltak ételhez jutni, hanem türelmesen kivárták a sorukat, majd a saját kanalukkal valamelyik társuk szájához emelték az ételt. Mindenki sorra került, mindenki kapott valakitől ételt, és elégedetten mosolyogva fogyasztották el az ízletes falatokat.

Ekkor a vendég arcán is megjelent a mosoly. Megértette a lényeget.

Forrás Szerkesztés

Community content is available under CC-BY-SA unless otherwise noted.