FANDOM


Forrás: Bicsák Tamás E-demokrácia tanulmánya: Az online kommunikáció bevonása a települési döntéshozatalba (BME Diplomamunka, 2018)

A területfejlesztés és az e-demokrácia kapcsolata


A szubszidiaritás elve és az állam relativizálódásának prognózisa Szerkesztés

Az előzőekben döntően a kortárs értelmezésnek megfelelően az állam irányából való megközelítése dominált a közösségek önirányításának és önfenntartásának vizsgálata során, a dolgozat azonban az önkormányzatiságra helyezi a hangsúlyt, amely a nemzetközi folyamatokkal összhangban a helyi és a globális döntési szintek felértékelődéséből vezethető le. Érdemes tehát foglalkozni a hagyományos, mai nemzetközi jogi normáknak megfelelő államok és a web2.0 szimbiózisának lehetőségével. Napjaink egyik leggyakoribb államelméleti prognózisa az állam relativizálódásának hipotézise. Ez a hipotézis abból indul ki, hogy történelmi tendencia egyes állami funkcióknak, az állami szuverenitás bizonyos elemeinek átadása nemzetek feletti szervezeteknek [Szilágyi (2006)]. Jó példák erre az ENSZ vagy az EU bizonyos szervei [Theutenberg (2003)]. Ezzel a tendenciával látszólag ellentétes irányba mutat, ugyanakkor kiváló kiegészítőjeként működik bizonyos fajta decentralizáció is, amelynek nyomán egyre több, korábban állami funkció kerül alacsonyabb, regionális szintre és ezek a régiók gyakorta metszik is a ma létező államhatárokat. A hipotézis szerint a nemzetállami szuverenitás ezen két tendencia nyomán fokozatosan feloldódik és a jövő politikai-jogi-szervezeti egységképződésének már nem az állam lesz az alfája és ómegája [Szilágyi, (2006)].

Végső soron ezek a globális kommunikációs rétegek kiválóan funkcionálhatnának, mint a kisebb, lokális közösségi döntések egyeztetésére és összehangolására szolgáló fórumok. Ezáltal – hasonlattal élve –visszajuthatnánk a városállamok korába, ahol a különböző, önigazgató helyi közösségek ápoltak szomszédaikkal szorosabb-lazább kapcsolatokat [Szilágyi (2006)], az internet segítségével azonban gyakorlatilag minden közösség minden közösség szomszédja lehetne, sokkal inkább ügyek menti, semmint földrajzi lehatárolásban, még akkor is, ha egyes ügyek esetében természetesen elengedhetetlen a földrajzi közösség. Ebben az új rendszerben 21természetesen nem sorvadnának el azonnal a nemzetállamok – talán sosem –, jelentőségük azonban folyamatosan gyengülne [Szilágyi (2006)].

Itt vezetendő be a méretgazdaságosság fogalma, amely elsősorban menedzsmentfogalom, és azt a termelési vagy szolgáltatási volument határozza meg, amely alatt vagy felett már veszteséges lenne működni, azaz egyfajta optimális csúcspontot [Logisztika.com (2014)]. Érdekes kérdés, hogy lehetséges-e ezt a fogalmat kiáltalánosítani és a demokrácia kontextusában használni? Jelen dolgozat álláspontja szerint igen, mégpedig az állam relativizálódásának prognózisa mentén. A prognózis a 2000-es években vált népszerűvé, bár már előtte sem volt ismeretlen, sőt, egyesek egyenesen Karl Marxtól eredeztetik. Alapgondolata – a nemzetállamok meghaladottsága funkcionális értelemben – nem érinti a nemzetállamok kultúramegőrző, kultúramegóvó szerepét, sőt, ebben a kérdésben kifejezetten támaszkodik rá. Ugyanakkor az elmélet kidolgozói és hívei belátják, hogy a megoldandó funkcionális feladatok jellege a nemzetállamok kialakulásának kora óta erősen megváltozott. A globális kapitalista kereskedelem, a határok nélküli információáramlás, a éghajlatváltozás, a terrorizmus vagy éppen a hatalmasra hízó tudományos csúcsprojektek csupa olyan jelenségek, amelyek globálisak, minden nemzetet szükségképp érintenek, és egyedül még a legerősebbjeik sem képesek irányítani vagy érdemben befolyásolni őket. Ugyanakkor mindazok a társadalmi energiák és erőforrások, amelyekből a nemzetállamok, a társadalmi intézményrendszer és a globális folyamatok működtető erejüket nyerik kicsik, voltaképp a társadalom egyes tagjaiban, az azt alkotó emberekben keresendőek.

Az emberek ugyanakkor földrajzilag és kulturálisan igencsak rugalmatlan lények, még a modern idők lehetőségei között is, így sok esetben felértékelődik a lakóhelyük értéke számukra. A helyi problémák megoldása és a helyi célok kitűzése, azok elérése azonban az államok számára elaprózott, túlságosan specifikus és nehezen kezelhető probléma. Így – sommásan fogalmazva – a nemzetállamok általánosságban a globális problémák megoldásához túl kicsik, a lokális történések menedzseléséhez túl nagyok. Az állam elhalásának prognózisát hirdető szakemberek és gondolkodók irányzatának nézetei szerint emiatt az állam, mint társadalmi-jogi struktúra utód nélkül fog eltűnni, amely után már csak két szint marad: a roppant erős és nagy legitimitással bíró helyi, lokális önkormányzatok és az egyes globális kihívások kezelése hivatott, az egész emberiséget átfogó meta-szervezetek. Ennek enyhébb verzióját, az állam relativizálódásának prognózisát vallók is egyetértenek azonban radikálisabb 22kollégáikkal abban, hogy a lényeges döntések vagy lokális vagy globális szinteken fognak születni a jövőben, a nemzetállamok inkább csak a nemzeti kultúra megőrzésében jeleskednek majd [Szilágyi (2006)].

Egészen bizonyos, hogy a globális problémákat az emberek még távolabb éreznék maguktól, mint napjainkban a mindössze állami szintű folyamatokat, amelyek felé már így is elég erős a közöny, és a meg nem értettségből fakadó düh. Azonban amíg nem várható el egyetlen választópolgártól sem, hogy például a háziorvosi alapellátás országos szintű szervezésében a szakértőkéhez mérhető minőségű véleményt prezentáljon, úgy az nagyon is racionális, sőt, talán feléjük a leginkább teljesíthető elvárás, hogy például meg tudják mondani, könnyű-e odatalálni a háziorvosi rendelőhöz, egyszerű-e oda bejutni, jól látható helyen van-e a rendelési időpont kitéve, stb. Belátható, hogy ezek a problémák és kérdések az ember közvetlen lakókörnyezetében merülnek fel, amely a modern korban, az ismert civilizációban szinte kizárólag az ember saját települését jelenti. Talán nem véletlen, hogy már az újkor hajnala óta a települések és nem az államok ezen modellek úttörői, a mai Egyesült Államok bizonyos területein (New England, Connecticut, Maine, Massachusetts) például már a XVII. század óta ismert a town meeting (városi gyűlés) fogalma, amely meglehetősen széles jogköröket biztosít a település ott megjelenő lakóinak, az sem példátlan, hogy akár bizonyos jogalkotási köröket is kapnak, igaz a town meetingek jogköre településenként és időben is nagyon eltérő volt a történelemben. Ez a modell napjainkban is önkormányzati szinten bővül a legnagyobb ütemben, és igen gyakorta együtt a web2.0 és egyéb digitális megoldások bevezetésével [Antal (2009)]. Mindezen folyamatok teljes egészében kompatibilisek a szubszidiaritás elvével, sőt, végső soron lényegében csupán ugyanannak a fogalomnak egy alternatív megfogalmazása.

XI. Piusz pápa 1931-es Quadragesimo anno című enciklikájában kifejti, hogy: „amely feladatot egy személy vagy közösség konkrét érintettség okán helyi szinten meg tud oldani, arról nem szabad magasabb szinten dönteni”. A szubszidiaritás az egyik lefektetett alapelvévé vált később az Európai Uniónak is a Maastrichti Szerződés (1992) keretében [Muzslay (1993)] [EUR-Lex]. A web2.0 tökéletesen alkalmas az érintettek bevonására az őket érintő kérdések bonyolításába, amely méretgazdaságossági okokból az önkormányzati szinten leginkább hatékony. Így erős önkormányzatok alakulhatnának, a nagy és kiterjedt legitimitásukból nyerve erősségüket, amelyek a későbbiekben nagyobb legitimitást biztosíthatnának a belőlük 23hálózatszerűleg kinövő globális szervezeteknek is. Azaz az állam relativizálódásának/elhalásának prognózisa és a szubszidiaritás elve a web2.0 katalizátora által ér össze.

A területfejlesztés lehetőségei az e-demokrácia kapcsán Szerkesztés

Az állam relativizálódásának prognózisa több esetben is tetten érhető a közelmúlt és a jelen önkormányzatiságának tendenciáiban. Elsősorban Pierre Lévy nevéhez köti a szakirodalom a kiberdemokrácia eszményét, amelyet az 1990-es években kezdett el kidolgozni és a 2000-es évek elejére készült el. A kiberdemokrácia egyrészt az állampolgárok globális autonómiájából indul ki az online térben, másfelől ezzel összefonódóan a hierarchia fellazítását hirdeti, és a vertikális intézményi struktúrák helyett a horizontális önszerveződést tekinti alapjának. Ezzel időben nagyjából párhuzamosan indult a későbbiekben részletesebben is tárgyalt Porto Alegre-i modell, amely az önkormányzatiság bottom-up jellegű átszervezését tűzte zászlajára és modelljét később számtalan más önkormányzat is átvette világszerte [Ugrin et al. (2007)].

Olaszországban ezen kettő szellemiségének összeéréséből jött létre a Nuovo Municipio mozgalom, amelyben városok és egyetemek vettek részt, melyben egy bottom-up jellegű önkormányzatiság szerveződött, azaz a nagyobb városokat egészen kicsi, alig pár száz fős kerületekre osztották, melyek lakói maguk közül választottak képviselőket, ezen képviselők aztán ismét maguk közül választották meg pár szomszédos vagy hasonló problémákkal küzdő kerület képviselőit, és így tovább, egészen addig, amíg végül a hagyományos választott önkormányzat mellett működő és azzal horizontálisan együttműködő Tanács fel nem áll. Gyakorta triumvirátussá alakították a városvezetéseket, a Tanács, az önkormányzat és egyes dedikált civil szervezetek horizontális együttműködése keretében, jóllehet ezek rendszeresen változtak, az adott város kulturális és egyéb sajátosságainak megfelelően. Érdemes megjegyezni, hogy Olaszországban, pontosabban fogalmazva Itáliában erős hagyománya van a városi önállóságnak és a városi demokráciának, amely javarészt a középkori és reneszánsz városállamokban gyökeredzik, ennek megfelelően a Nuovo Municipio is döntően – de nem kizárólag – az ilyen hagyományokkal rendelkező északi városokban erősödött meg. Ez a tendencia fejeződik ki abban is, hogy az olasz városok egységes chartát (társadalmi szerződést) fogadtak el ezen kérdésekben és több francia város is csatlakozott hozzájuk (Nizza, Nord-Pas de Calais, Blanquefort, 24Clichy-la-Garenne, Saint-Fargeau-Ponthierry), mindannak ellenére, hogy Franciaországban napjainkban is napóleoni unitárius állammodellt követi, viszonylag gyenge és szétaprózott önkormányzatokkal, ellenben erős központi hatalommal. Talán Olaszország földrajzi közelsége és a francia kultúrában szintén erősen jelenlévő értelmiségi és forradalmi republikanizmus az oka, hogy több ottani város is csatlakozott a kezdeményezéshez. Ezen települések chartáikban kifejezetten nagy hangsúlyt fektetnek az elektronikus eszközök tájékoztatásba való bevonására és az állampolgári egyeztetések kapcsán az e-eszközök további lehetséges felhasználására.

Hasonlóképp, az erős és független önkormányzatai miatt már így is gyakorta konszociatív demokráciaként hivatkozott Belgium három pontban fogalmazta meg a lokális demokrácia erősítésének menetét:

  1. az információhoz jutás jogának kiterjesztése (a dokumentumokhoz való hozzáférés, publicitás stb.);
  2. a kommunikáció javítása (mindenki számára érthető információk, elektronikus rendszerek és média bevonása);
  3. a lakosság részvételének aktivizálása (meghallgatások, fórumok, konzultatív tanácsok, felmérések).

Fontos kiemelni, hogy ezen folyamatok menedzselése során az érintettek mindig is gondolkodtak egyfajta regionalizmusban, amely például az olasz közös charta esetében is megnyilvánult, illetve szoros együttműködésben dolgoznak a Világ Szociális Fórummal és az Európai Szociális Fórummal. Ez utóbbival főleg az olasz városok chartájának kapcsolata erős, gyakorlatilag a Nuovo Municipio ebből a szempontból mozgalomként működik, amelynek keretében a részvételi demokrácia elterjesztésével kívánják elősegíteni a szociális érzékeny városok európai hálózatának létrejöttét. Természetesen minden ilyen útra lépő európai város az Agenda21 figyelembevételével járt el, amely hosszabb nevén Európai Unió helyi demokrácia kiszélesítésére vonatkozó irányelvei és programja [Ugrin et al. (2007)].

Az Európai Parlament vonatkozó jelentése alapján kimutatható, hogy azon települések és fejlesztési régiók, amelyek az e-budgeting rendszert alapul véve jelentős online beleszólást engedtek a helyieknek a fejlesztési pénzek allokálásába számos előnyre tettek szert. Egyfelől alacsonyabb korrupciós rátával működnek a hasonló gazdasági és kulturális hátterű olyan térségekhez és városokhoz képest, 25amelyek nem vezették be a rendszert, másfelől a magasabb az intézmények és a döntéshozók irányába ezeken a területeken, harmadrészt objektív mérőszámok alapján is az átlagosnál nagyobb ütemben javulnak ezen térségek lakóinak az életkörülményei, leszakadó régiók esetében pedig a leszakadás lassulása látszik [Nielsen et al. (2018)]. Az OECD is ugyanezen mintázatokat véli felfedezi és javarészt ezzel magyarázza azt a tendenciát, hogy döntően az alsóbb döntéshozatali szinteken terjed tagállamaiban az e-demokrácia és az e-döntéshozatal eszméje.

További fontos lehetőségként tartja számon, hogy az e-demokrácia egyik aspektusaként létrejöhet az e-engagement, amely magyarul talán e-elköteleződésként fordítható. Ennek során gyakorta olyan településeken vagy régiókban sikerült visszaállítani a kezdeményező-és közösségi szellemet, ahol az atomizáció korábban már végérvényesen végbementnek látszott. Mindezekre számos példát regisztrál a szervezet, mióta 1998-ben elkezdte ezeket az intézkedéseket figyelemmel kísérni. Ugyanakkor szintúgy az OECD hívja fel a figyelmet arra, hogy az e-demokrácia kizárólagossá tétele a perifériára szoríthatja az interneteléréssel nem rendelkező polgárokat, akik jellemzően már így is a társadalom perifériájáról kerülnek ki [Promise and Problems of..., 2003].

Az e-önkormányzatiság, mint a liberális demokrácia válságának megoldása Szerkesztés

A kortárs, többpártrendszerű, nemzetállami közvetett demokráciák működése, ahol a nép képviselőkön keresztül gyakorolja hatalmát viszonylag széles körben ismert, a választópolgárok túlnyomó többsége rendelkezik az ehhez kapcsolódó minimális állampolgári ismeretekkel. Érdekesebb kérdés ennél a (liberális) demokrácia válsága, amely politikai oldalaktól függetlenül egyre több értelmiségi számára aggasztó tendencia, noha természetesen ezeknek a kritikáknak természetüknél fogva kell, hogy legyen aktuálpolitikai áthallása.

Ténykérdés, hogy a (liberális) demokratikus berendezkedésű államokban komoly bizalmi deficit kezd felhalmozódni a demokratikus intézményekkel szemben, amely egyre inkább konkrét politikai cselekvésekre is motiválja a hatalmat gyakorló népet, vagy épp ellenkezőleg, teljes passzivitásba és apátiába taszítja a lakosságot. Egyesek ugyan még a régi rend megmentésén fáradoznak, mások pedig egyértelmű történelmi kudarcként tekintenek a (liberális) demokrácia rendszerére, mindezek mellett azonban egyre inkább erősödnek az olyan hangok, amelyek egyáltalán nem antidemokratikusak, viszont a jelenleg ismert demokráciát erős kritikával illetik és annak radikális reformjait sürgetik. Ezek a vélemények jóformán politikai oldalaktól függetlenül mindenütt felütötték a fejüket. A jelenlegi válság okait általában a politika túlzott gazdasági kitettségében, a politikai szereplők hitelvesztésében és az állampolgárok csalódottságában (ti. „úgysem ér semmit a szavunk”) szokás megtalálni, jóllehet, ezek egyáltalán nem zárják ki egymást [Politikai korrektség és a... (2017)] [Megadja (2016)].

Az egyik jelentős oka a bizalomvesztésnek az atomizálódás, amely ironikus módon természetes velejárója a tendenciák alapján magának a demokráciának, hiszen a születési előjogok eltörlése és a javak radikális – gyakorta forradalmi – újraelosztása teljes egészében szétszakította a társadalom régi kötöttségeit és kereteit. Egy szabatos definíció szerint: „Megszakadtak az embereket egyesítő társadalmi és politikai kötelékek (vö. feudalizmus). Egyenlőkként találkoznak, valamennyi független és önmagában semmire sem képes.” Ebből a tényszerű megállapításból következik következő, immár normatív megállapítás, azaz: „A modern demokratikus társadalom egyik legfontosabb feladata az, hogy mesterséges kötelékeket létesítsen a középkori kötelékek helyén.” [Ludassy (2010)].

Itt kell visszautalni a web2.0-ról írtakra, amely pókhálószerűen kapcsolja össze az emberi élet legkülönbözőbb területeit, a szociális élettől elkezdve, a kapcsolattartáson át, egészen az üzleti életig vagy akár a társkeresésig. A web2.0 önmagában egy értéksemleges technológia, sőt még inkább egy értéksemleges technológia értéksemleges felhasználási módja, ez azonban nem hátrány, sőt, éppen ezért lehetne olyan hasznos dolgokra is felhasználni, mint a demokrácia eszméjének megújítása és az emberekhez való (újbóli) közelhozása. Értéksemleges jellegéből adódóan természetesen kifejezetten negatív jelenségek katalizátoraként is szolgálhat, elég csak a legnagyobb közösségi oldalak különböző botrányaira gondolnunk, ám ez nem változtat azon, hogy számos példa alapján igenis potens fegyver az atomizálódás ellen. Az emberek közti fizikai távolság jelentősége lényegesen leértékelődik, miközben a posztmodern kapitalizmus keretei között egyre inkább felgyorsuló és kiszámíthatatlanná váló életükben is praktikus, hogy rugalmasan, időben bármikor, és helyben bárhonnan intézhetjük 1-2 perces szeletekben a szociális életünket, így a technológia az elmagányosodás ellenszerévé válhat. Ez a legerősebben a web2.0 tulajdonságai közül a many-to-many kommunikációhoz kötődik, amely által az ember a jelenkor életmódjával összeegyeztethető mértékű idő-és energiabefektetés árán 27cserélhet eszmét sokakkal, számára releváns kérdésekben. Természetesen az úgynevezett véleménybuborékok léte mára közhelyszerű megállapítássá lett, azonban minden negatívumuk ellenére a kötődés motívuma ebben is fellelhető, amely akár pozitív célok szolgálatába is állítható. Az e-participation ugyanis csakis úgy működhet, ha az érintettek tömegesen élnek jogaikkal és ennek napjainkban nem látszik jobb műszaki eszköze a web2.0-nél [Lovász (2017)] [Ottlik (2018)].

A demokrácia válságának másik közkedvelten emlegetett jele az ún. demokratikus deficit, amelyet jobbára az Európai Unió intézményei kapcsán szoktak kritikaként felhozni, ugyanakkor ennek számos eleme jóformán minden modern, demokratikus nemzetállamban fellelhető. Az EU esetében tipikusan az a kritikák magva, hogy egyedül az Európai Parlament választott közvetlenül, amelynek ehhez képest elképesztően gyengék a jogosítványai, és nem képes ellenőrizni a csupán közvetetten választott Bizottságot és Tanácsot, emellett a kinevezéses alapon működő szervezeti egységeknek aránytalanul nagy hatalmuk van a szervezetben [Tuka (2009)] [Melhárt (2012)] [EUR-Lex]. Ugyanez azonban többé-kevésbé napjaink államainál is fennáll. Miközben a hivatalos politika egyre inkább show-elemekkel bővül, és a pártok egyre inkább üzleti vállalkozásokhoz válnak hasonlatossá, addig egyre több, nem közvetlenül választott állami szerv egyre jelentősebb beleszólással bír világszerte az államügyekbe [Bajomi-Lázár (2005)] [Kovács Árpád... (2009)]. Ezek a szervek gyakorta nem is maguk zárkóznak el a társadalmi nyitástól, gondoljunk például a képviselők kötelező fogadóórájára Magyarországon, vagy az általában lelkiismeretesen megtartott és szintén jogszabályilag kötelező közmeghallgatásokra. Sokkal inkább az állampolgári érdeklődés hiánya érződik, a kötelező közmeghallgatások érdektelenségbe fulladnak, amely világtendencia csak tovább mélyíti a bizalmi válságot mindkét oldalról [Kiss (2012)]. Ennek egy kissé ad hoc jellegű, de semmiképp sem mellékes jele, hogy a „közmeghallgatás+érdektelenség” keresőkulcsra a Google 3220 találatot indexál, amelyek közül az első tíz oldalt végigléptetve csupán néhány darab erről írt, vagy ezzel foglalkozó értekezés, a többi egyszerű hír az elmúlt tíz évből, az ország legkülönfélébb vidékeiről és településeiről.

Könnyen beláthatjuk, hogy a jelen struktúrában az intézményeknek kevésbé kell kimozdulniuk a „komfortzónájukból” és kényelmes számukra, ha a saját „elefántcsonttornyukból” dönthetnek, miközben az átlagos állampolgár az amúgy is értékes szabadidejéből kevésbé szívesen áldoz valami olyasmire, amelyben amúgy sincs nagy bizalma. Így a közmeghallgatások érthető módon nem is kerülnek olyan 28népszerűsítésre, mint egy piacon kínált termék, és a választópolgárok sem érdeklődnek irántuk akkora lelkesedéssel, tehát ezen események inkább csak kötelező jelleggel megjelennek az önkormányzat honlapján, amelyek alig látogatottak. Egy megkönnyített és rövid idő alatt intézhető kommunikációs forma sokkal vonzóbbá tehetné az intézmények és állampolgárok közti kommunikációt, amelyek így máris demokratikusabbá és legitimebbé válhatnának, az egész apparátussal együtt, amelynek részei. Összességében ezek a folyamatok vezettek el a demokratikus állam kiüresedésének nevezett jelenségig, amely paradox módon gyakorta a demokratikus intézményeket védendő célzattal megalkotott, emiatt meglehetősen merev struktúrák változásra képtelenségéből ered.

Robert A. Dahl demokratikus minimumokra vonatkozó kilenc pontos listája Szerkesztés

A szakirodalomban elterjed Robert A. Dahl demokratikus minimumokra vonatkozó kilenc pontos listájának aktualizált kritikája, amely a demokratikus rendszerek kiüresedését hivatott bemutatni:

  1. A kormány politikai döntései feletti ellenőrzést alkotmányosan a köztisztviselők végzik. (Ma a legtöbb kormány politikai döntései feletti – általában jogilag garantált – ellenőrzést a kormányok tudatosan, szándékosan kijátsszák, ha politikai érdekeik úgy kívánják.)
  2. A választott tisztségviselőket gyakori és tisztán megtartott választásokon szelektálják, amelyeken a nyomásgyakorlás viszonylag ritka. (Régóta nincsenek más tisztán megtartott választások, minden politikai csoport minden durva és finom, közvetlen és közvetett nyomásgyakorlási lehetőséggel – például hamis kormányprogrammal, az ellenfeleket lejárató hazug állításokkal, félrevezető médiakampányokkal, stb. - él.)
  3. A tisztségviselők megválasztásakor gyakorlatilag minden felnőttnek joga van szavazni. (Ez az eljárási minimum érvényes, ámbár egyre több politikai erő hajlamos olyan kampányt is folytatni, hogy a szavazók egy részét távol tartsa az urnáktól, ha ez érdekében áll.)
  4. Gyakorlatilag minden felnőttnek joga van indulni a kormány választott tisztségeiért. (Az állítás jogilag igaz, ám gyakorlatilag ez a szabály folyamatosan sérül, mert az induláshoz a társadalmi, anyagi, politikai és kulturális feltételek nem mindenkinek és messze nem egyformán adottak.)
  5. Az állampolgároknak joguk van súlyos büntetés veszélye nélkül véleményt nyilvánítani a tágan értelmezett politikai kérdésekben. (Ez a jog valószínűleg mindenhol érvényben van, ám a rejtett fenyegetések és a finoman érzékeltetett egzisztenciális veszélyek nem egyszer az állampolgárokat hallgatásra késztetik.) 296. Az állampolgároknak joguk van alternatív információs forrásokat keresni. Mi több, alternatív információs források léteznek és a törvény védelmét élvezik. (Elvileg alternatív információs források és hozzáférések lehetségesek, ám az uralkodó csoportok által befolyásolt tömegmédiákkal szemben a többséget információs hátrány éri.)
  6. Az állampolgároknak továbbá joguk van viszonylag független szövetségeket, vagy szervezeteket létrehozni, beleértve a független politikai pártokat és érdekcsoportokat. (A jog ebben az esetben is keveset ér, mert egyrészt ma már nincsenek független politikai pártok és másrészt az anyagi, társadalmi és szellemi feltételek hiányában lehetetlen még viszonylag független politikai pártokat is létrehozni.)
  7. A lakosság által megválasztott tisztségviselőknek alkotmányos hatalmukat anélkül kell gyakorolniuk, hogy a nem választott tisztviselők érvénytelenítő ellenkezésének (még ha informálás is) legyenek alávetve. (A nem választott tisztségviselőktől a választott képviselőknek általában nem kell tartaniuk, mert a nem választottak többnyire egzisztenciálisan függnek a választott tisztségviselőktől, ám a külső gazdasági, társadalmi vagy kulturális erőcsoportoktól és hangadóiktól bizony sokféle függőségben vannak, vagy lehetnek.)
  8. Az államigazgatás legyen önkormányzati; függetlenül kell cselekednie valamiféle más, átívelő politikai rendszer által támasztott korlátoktól.

(Az önkormányzati választások, az önkormányzati képviselők és az önkormányzati döntések gyakran nem lehetnek függetlenek az országos politikai rendszer erőcsoportjaitól. ) [Ugrin et al. (2007)]

Lassú átmenet tendencia Szerkesztés

Egyes kutatók mindezen problémák leküzdése során a legvalószínűbb tendenciának a lassú átmenetet tartják a különböző kormányzati formák közt, a Web1.0 és a Web2.0 mintájára Government 1.0-t és Government 2.0-t megkülönböztetve, illetve ezeket még további négy alkategóriára bontva. A Government 1.0 három lépcsője során először a kormányzat internetoldalakat indít, ahol különböző információkat kommunikál az állampolgárok felé, egyirányú kommunikációval. A második lépcsőfok a kétoldalú kommunikáció lehetővé tétele, például e-mail cím megadásával, ahová bármely állampolgár írhat és választ is kaphat a felmerülő kérdésekre. A harmadik lépcsőfok még mindig a Government 1.0 alá tartozik, ez az e-ügyintézés lehetőségének megnyitása, legyen szó adóbevallásról, iratok meghosszabbításáról vagy bármi hasonlóról. Ez a folyamat jóformán az egész világban lezajlott már, a 30negyedik lépcsőfok, a Government 2.0 azonban még sehol sem fejeződött be.

Különösen jó példáját mutatják ennek az Európai Unió városai is [Torres et al. (2005)]. Ennek során az állam és a kormányzat kétirányú kommunikációba bonyolódik az állampolgárokkal, kikéri a véleményüket, megfontolja a javaslataikat és nagyobb transzparenciát biztosít a döntéshozatalai során. Itt már egyértelműen látszanak a direkt demokrácia és az e-demokrácia elemei, amelynek legcélszerűbb platformjai a közösségi oldalak, akár már meglévőkön indított állami oldalakkal és fiókokkal, akár a kormányzatok is létrehozhatnak új oldalakat ezekre a célokra, amik persze magukon viselik a közösségi oldalak ismertetőjegyeit [Chun et al. (2010)]. A már meglévő közösségi oldalakon való állami kommunikáció abszolút az életünk része, hétköznapi dolog, már 2011-ben közel 1 millió 600 ezer lájkkal a legnépszerűbb állami Facebook oldal volt a világon az Amerikai Tengerészgyalogság hivatalos Facebook oldala. Az első ötbe bekerült még a Fehér Ház, a Nemzeti Gárda, az Amerikai Hadsereg és a NASA [The Top 10 Government... (2011)]. Ma (2018), hét évvel a hivatkozott cikk megjelenése után a US Marine Corps Facebook oldal kedvelőinek száma több, mint megduplázódott (3 millió 400 ezer ember). Érdekes tendencia még, hogy az Európai Unióban a városok kifejezetten aktívan kommunikálnak a közösségi oldalakon [Bonsón et al. (2012)], amely egybevág azzal, hogy deliberatív demokrácia, illetve annak egy aleseteként az e-demokrácia nem vertikális, hanem horizontális döntéshozatalban és információmegosztásban gondolkodik [della Porta (2005)], hiszen a kisebb közösségek esetében ez könnyebben megvalósítható, azaz ismételten alátámasztja a szubszidiaritás elvének fontosságát.

Community content is available under CC-BY-SA unless otherwise noted.